Az Érmellék északi szélén, Nagykárolytól 10 km-re fekvő, mára Csomaközzel összenőtt falu az Árpád-korban a Kaplony nemzetség Károly körül kialakult birtoktestéhez tartozott, adatoltan 1204 óta, később a nemzetség családágai mellett szereztek benne részeket a Darahiak és a Csák nembeliek is.

A Kaplonyokat ősfoglaló nemzetségnek tekintik, akik itt  legkésőbb a XI. század végén megtelepedtek, Bere egyik legrégebbi oklevelesen igazolható birtokuk.

A pápai tizedjegyzékeket megelőzően tehát már legalább egy évszázaddal kellett épülnie templomnak a településen.

1332–1334-ben a szatmári főesperességhez tartozó egyház Simon nevű lelkésze a megyében a legkisebb összegeket fizetők közé tartozott. 1338-ban Gutkeled nembeli Balkányi János felesége és Csák nembeli Terebesi Miklós közötti egyezségben szerepel a falu Szentlélek titulusú egyháza, melynek kegyúri joga utóbbit illette meg, majd 1428-ban ismét, ezúttal egy pápai supplicatioban.

A műemlék leírása

Az újkorban teljesen újjáépített templomáról csak a közelmúltban derült ki, hogy középkori falakat is őriz. A téglalap alaprajzú hajóból, négyzetes déli hajóbővítményből és nyugati toronyból álló téglaépületnek alig egy negyednyi részét képezi az a két falszakasz, mely egy román kori hajó két hosszanti falából maradt meg.

A homlokzatok falmezőit lábazat, lizénák, felül pedig utóbbiakkal egy síkban levő, vízszintes vakolatszalag keretelik, főpárkány nincs. A középkori eredetre a homlokzatokon jelen állapotban semmi nem utal.

A rendkívül kisméretű középkori templom a XVIII. század elején már szűknek bizonyult a református gyülekezet számára, ezért 1733-ban a keleti részeket lebontva a hajót meghosszabbították, és a protestáns térszükségleteknek megfelelően egységes, tagolatlan belterűvé alakították, majd 1830-ban tovább bővítették egy tágas, a templommal azonos magasságú déli toldaléktérrel.

Ugyanekkor emelhették a klasszicizáló homlokzatú tornyot, melynek áldozatul esett a teljesen újjáépített nyugati hajófal, valószínűleg a középkori karzattal együtt. Ma a templom nyugati végében fakarzat áll, amelyre az északi falba bemélyített fülkében vezet fel egy csigalépcső.

1993-ban, a templombelsőben végzett tatarozás alkalmával, a nyugati karzat mellvédje és a szomszédos ablak között egy Köpönyeges Máriát ábrázoló freskó került elő, majd mellette 2010-ben egy Krisztus Színeváltozása ábrázolás fragmentumai.

A falképet mindkét oldalon csorbázatok határolják: az ablak mellett az egykori diadalívé, a másikon a falakkal egykorú karzaté. Itt az újkori köpenyezések mögött egy a fal vastagságában kialakított lépcsőfeljáró maradványai kerültek elő, melynek bejárata mellett egy keskeny, félkörívesen záródó, fülkeszerű beugrás látható.

A déli oldalon a falkutatások során a középkori karzat nyugat felé enyhén lejtő dongavállának maradványai bukkantak elő. A 2,2 m széles eredeti karzat emeletét egy félkörívesen záródó, rézsűs bélletű, utólag befalazott ablak világította meg. Ez alatt került elő a déli kapu jobb oldali, lépcsősen szűkülő béllete és ívindítása.

A maradványokból egy meglehetősen rendhagyó elrendezésű nyugati tér képe bontakozik ki. A földszinten a déli oldal keskeny dongaboltozatos árkádja és az északi oldal  lépcsőfeljárója egy kb. 1,8–2,4 m nyitású, központi térszakaszt vett közre, nagyjából a templomhajó szimmetriatengelyében. A karzat északi csorbázatának formájából ítélve a lépcsőfeljáró indítását magába foglaló faltömb kelet felé enyhén kiugrott a karzat falsíkjából.

Ez a félig zárt és persze többféle emeleti nyílásrendszert és boltozati megoldást megengedő nyugati karzatelrendezés még többfajta felső lezárást tesz lehetővé, akár tornyos változatban is.

A templom tehát, kis mérete ellenére, igen tagolt belső terű volt, melyben különös hangsúlyt kapott a nyugati rész; a rendelkezésre álló 5,9 m hosszúságnak a 2/5-ét foglalja el, maximális redukcióját képezve egy komplex nyugati karzatos elrendezés szerkezetének; a falazott és boltozott karzatfeljáró kialakításának igénye pedig az építtető részéről egyértelműen sugallja a karzat számára lényeges funkcióját. Ezzel összefüggésben aligha véletlen, hogy a templomba belépő számára az északi falon feltáruló Transfiguratio-kép a húsvéti ünnepkört vezeti be. A nyugati karzat a húsvéti liturgia helyszíne is, az ideiglenes szentségőrzés helye, és ha a karzatalj szűkebb – gyakorlatilag használhatatlan – tereinek funkcióját latolgatjuk, megoldásként kínálkozik a Sírbatétel szertartásánál használt Úrkoporsó elhelyezésének gondolata.

A középkori nyugati képzőművészetben viszonylag ritka, kifejezetten bizánci témájú ábrázolás, a Transfiguratio Domini azt a momentumot örökíti meg, amikor nem sokkal a keresztre feszítés előtt Jézus felvitt hármat az apostolok közül – Pétert, Jánost és Jakabot – egy magas hegyre, és „szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.” Az egyházi hagyomány szerint a három kiváltságos tanítvány előtt a galileai Tábor hegye az Isteni ragyogástól történő megdicsőülés színtere, ahol a törvényt megtestesítő Mózesen és a prófétákat képviselő Illésen keresztül – akik számára Isten már kinyilatkoztatta magát – Jézusban kiteljesedve az Ószövetség teofániái jelennek meg.

Noha a keleti egyházban már a VI. század óta a tizenkét nagy ünnep közé tartozott, legkorábbi, kialakult kompozíciójú ábrázolása pedig 565 körüli (ugyanez válik a képrombolást követő közép bizánci periódusban általánosan elfogadottá), a latinban csak az ezredfordulót röviddel megelőzően kezdték számon tartani, hivatalossá pedig csupán 1456-ban vált. A képtípus hagyományossá érlelődött formái mégis mindkét egyházművészetben a XIV. század elejéig nagyjából azonosak, de a nyugat-európai falfestészetben jóval ritkább a téma megjelenítése.

Berében csak a képmező felső feléből maradtak részletek – az apostolokból semmi –, ráadásul hiányzik Krisztus, valamint a próféták feje is. Ami értékelhető a falképen, az jól tükrözi a képhagyomány évszázadokra iránymutató erejét, és épp ezért szorosabb keltezésre is alkalmatlan. Ritka, egyszerűsítő megoldás a hegyeket sommásan érzékeltető három, ívelt kontúrú színes háttérfolt, közülük a bal oldalinak kissé rendhagyó módon Mózes nem a tetején áll, hanem az oldalában  (Illés esetében ez nem állapítható meg egyértelműen). A képtípus kevés individualizált eleme között vannak a mandorlából kisugárzó fénynyalábok.

Bere első kifestője a bizánci téma jó ismerője volt, de a falkép stílushelyzetét és korát igen nehéz meghatározni. Ha az ikonográfiai párhuzamok stiláris aspektusát vizsgáljuk, nem mutat különösebb rokonságot egyik földrajzilag hozzá legközelebb eső Transfiguratio-val sem, a Zackenstil kiemelkedő emlékét képviselő gurki kápolnabelivel és a XIV. század eleji italo-bizánci stílus legjelesebb hazai példájaként ismert őraljaboldogfalvival sem.

    Erre a korai freskóra a Zsigmond-korban egy keretbe foglalt Köpönyeges Madonnát festettek. Nem tudjuk, hogy milyen ikonográfiai program részeként, esetleg devóciós képként:  a kék háttér előtt álló, imára kulcsolt kezű Máriát két repülő angyal koronázza meg, szétnyitott vörös, patrondíszes köpenyét kétoldalt egy-egy nagyobb angyal tartja. Alatta a zöld ruhája köré tömörülő menedékkeresők népes tömegéből imádkozó férfiak és nők aprólékos gonddal, de könnyed mozdulatokkal megrajzolt típusarcai látszanak ki.

Válogatott irodalom

Lángi József – Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések 2. Budapest, 2004. pp. 12–13.

Emődi Tamás: Bere, református templom. In: Középkori építészet Szatmár vármegyében.  Szerk. Kollár Tibor. Bp., 2011.