Tasnád és plébániája életében a teljes középkor folyamán meghatározó szerepet játszott földesura, az erdélyi püspök.

A 13. század végétől kezdve fokozatosan teremtődtek meg a feltételek ahhoz, hogy a település és temploma az egyházszervezet talán legfontosabb Erdélyen kívüli bázisává váljon.

Az erdélyi püspök 1301-től adatolható meszesentúli helynökének tisztét ugyanis a XV. századtól több alkalommal is a tasnádi plébános látta el. A gyulafehérvári püspöki udvartól távol eső északi, északnyugati vidékek számára hosszú időszakon át Tasnád jelentette a középkorban a helynöki bíráskodás helyszínét, arról is van adatunk, hogy a helynöki széket a tasnádi Szent Mihály plébániatemplom sekrestyéjében tartották.

Az egyház védőszentje Szent Mihály arkangyal volt, ugyanaz, aki a püspöki székesegyházé.

Plébánosai közül viszonylag sokat ismerünk név szerint: 1316-ban és 1341–42-ben Vincét, 1402-ben Mihályt (egyben vikárius), 1426-ban Simont, 1435-ben Istvánt, 1439-ben Lukácsot, 1455-56–ban Forrói Istvánt, 1460-ban Antalt, 1468-ban Mihályt, 1486-ban Hercegszántói Mihályt, 1499-ben és 1507-ben Vincét, 1512-ben Andrást, 1520–23 közt Gergelyt említik, oltárigazgatói közül legkorábban 1417–ben Albertet, Pált és Ambrust, 1494–ben István segédplébánost, László és István presbitereket és Ferenc káplánt, továbbá Mihály és Imre scholasticusokat, 1517-ben Imre káplánt.

Egyházszervezeti rangjának köszönhető, hogy a plébániatemplomban nagy számban álltak oltárok. Forrásaink tizenöt oltárról szólnak, ezek a következők: Szent Katalin- (1460, 1507, 1517, 1520, 1543), Mindenszentek- (1507, 1543), -1507, 1517, 1543), Szentháromság- (1507, 1543), Krisztus teste- (1507, 1517), Szentlélek- (1507, 1517), Szent Mihály főangyal megjelenése- (1507, 1543), Mária Magdolna- (1507), Keresztelő Szent János- (1517, 1543), Péter és Pál apostolok- (1517), Mária mennybemenetele- (1543), Szent Miklós- (1543), Krisztus színeváltozása- (1543), Szent István király- (1543) és Szent Kereszt- (1543) oltárok.

A reformáció igen korán tért hódított Tasnádon – ebben Szegedi Kis Istvánnak volt komolyabb szerepe, aki külföldi tanulmányútjáról hazatérve 1544 elejétől iskolatanítói állást vállalt.

Nem zárható ki, hogy az erdélyi püspöki javak szekularizációja után még egy ideig közös használatban volt a középkori plébániatemplom, mindenesetre plébániája még az 1560-as években is működött.

A műemlék leírása

Az egykori Közép-Szolnok vármegye legnagyobb középkori egyházi épülete a Szilágysági dombvidék és az Alföld találkozásánál húzódó dombhát peremén áll, tornya messziről belátható az Érmellék felől.

A 12,5 x 27 m-es, téglalap alaprajzú hajóból és a nyolcszög öt oldalával záródó, 14,3 m hosszú, három boltszakasznyi szentélyből álló épülethez nyugaton zömök, háromszintesnek mutatkozó, 1822-ben épült barokk torony, délen pedig egy historizáló portikusz csatlakozik.

A középkorban a szentély északi oldalánál egy nagyméretű, 7,6 x 8 m-es sekrestye állt, ennek alapjait nemrég tárták fel és előkerült a szentélyből nyíló kapuja is. A hajó és a szentély falait is magasra nyúló, kétosztatú támpillérek támasztják – a sarkoknál átlós állásúak, a két épületrész illeszkedésénél viszont a diadalív vonalában állnak és kétszeres vastagságúak, melyek igen széles falmezőkre osztják a homlokzatokat. A teljesen vakolt felületű épület alapozása vegyes, téglát és törtkövet egyaránt használtak hozzá, a felmenő falak téglafalazásúak s csak az ablakok illetve kapuk alkotóelemeit faragták homokkőből. Az északi oldal kivételével másfél-két téglányi kiülésű, többhelyütt köpenyezett és javított lábazat fut végig a templomon, főpárkánya nincs.

A támpillérek felső vízvetői a szentélyen homorlattal tagolt rézsűs profilozásúak, a hajón nem ismerjük az eredeti kialakítást, nincs viszont vízvető a támpillérek visszaugrásán, mely mindenütt kevesebb, mint egy téglányi széles. További tagolóeleme is volt eredetileg a szentély homlokzatainak: az ablakok könyöklőinek vonalában ismeretlen profilú – vélhetően a vízvetőkéhez hasonló - párkány futott végig az egykori sekrestye keleti faláig, amit utólag teljesen lefaragtak. A szentély összképe ettől jelentősen módosult.

A hajó déli homlokzatán minden támpillérközbe nyílik egy-egy ablak, összesen három, a szentély déli oldalán valamint a keleti zárófalba szintén, míg az északi falakat nem töri át egyetlen ablaknyílás sem. Aszimmetrikusan helyezték el az ablakokat a déli szentélyfalba, a középső támpillértől mindkettő távolabbra esik, mint ahogy a falmezők tengelye megkívánná. Nyugaton a torony takarásába került majdnem a teljes középkori homlokzat, a tengelyébe levő csúcsíves záródású ablak keleti felét a külső rézsűkig befalazták, s csak a torony keleti falába vágott ajtónyílás felől látható.

    Viszonylag egységes homlokzati megjelenést nyújt az ablakok hasonló megoldása: mindenütt háromosztatúak – a szentélyen arányosan keskenyebbek –, tagolatlan rézsűvel mélyülnek a falba és záradékuk nagyjából egyazon magasságban van. A szentélybelieknek az alsó párkánya mintegy 80 cm-rel magasabban van, a hajó középső ablakának nyílása pedig az ott felépült portikusz takarásában, nyeregtetejének gerincvonaláig fel van falazva, belül viszont fülkeszerűen jelentkezik. Az osztópálcák mindenütt hiányoznak.

Különbözik a mérművek stílusa, míg a hajóablakoknál jellemző a két vagy három halhólyagból alkotott szimmetrikus kombináció, azzal a sajátos megoldással, hogy a másodlagos mérművek orrtagjai mindenütt összeérnek, zárt szemeket hozva létre, addig a szentélyben egy egyszerűbb, a záradékrésznél a másodlagos mérműveket és a halhólyagot teljesen nélkülöző, elsősorban ívháromszögekből összeállított formákkal találkozunk.

Három bejárat nyílik jelenleg a templomba: a toronyalj felől és a déli portikuszból – ezeknek lehet középkori előzményük, de kereteiket kiszedték vagy vakolat takarja őket – valamint a keleti szentélyfalon keresztül, utóbbit a 20. század elején vágták. Északról is megközelíthető volt eredetileg a hajó, egy szamárhátíves kőkeretes kapun át, mely a középső támpillérközbe nyílik.

A 24,3 x 10,7 m-es belterű hajó ma síkmennyezetes, egykori háromszakaszos boltozatából csak a falpillérek és a falívek maradtak meg. A karcsú, félhengeres metszetű, padlószintről induló falpillérek a bordaindítások alatt mintegy 75–80 cm-rel megvastagszanak, hogy a rájuk metsződő, könyökben megtörő, hornyolt profilú bordákat befogadhassák. 

    A hajót a szentélytől magas, csúcsíves diadalív választja el, melynek pillérei élszedettek. A záradék vállánál elhelyezett konzolok vastag vakolattal fedett profilja rézsűbe metszett homorlattal tagolt, fedlapja kissé ívelt vonalú.

A szentély magasságarányai jóval látványosabb teret takarnak, itt a 6,6 m-es szélességhez majdnem kétszeres, 12,2 méteres magasságú beltér társul (azonos a hajó magasságával).

A háromszakaszos keresztboltozat igen magasról, 7,8 m-ről indul és azonos kiképzésű, félnyolcszögű metszetű, rézsűs fedlapú, lemezből és homorlatok által közrefogott pálcából képzett konzolokon nyugszik, kivéve a két nyugati sarkot. Mindegyikhez üres, csücsköstalpú címerpajzs tapad, a záradékban levők kisebbek, egyenes tetejűek, a többiek valamivel nagyobbak, felső részükön íveltek s szintén ívelt felületük közepén bordaszerű él (osztás) van.

A rézsűbe metszett homorlatokkal tagolt (trapézorrú) bordák, melyek a gyámokról enyhén kihajolva indulnak, a szentélyzáradék boltszakaszát kivéve szintén üres címerpajzsokban futnak össze. Egyetlen címerábrás pajzs van, az északi fal első konzolján, osztott pajzsának felső, körülbelül kétötödét – a pajzsfőt – az 1476-os, a mélyített alapsíkból kidomborodó évszám foglalja el, alatta az osztott mező jobb fele ötször vágott, a bal üres.

A szentélyben 2010-ben végzett szondázó falkutatás során kibontották a déli falban az ülőfülke záradékát, az északiban pedig egy szentségtartó fülkét és a középkori sekrestyekaput. A déli szentélyfal keleti szakaszában kialakított papi ülőfülke egyenes záródású, a homorlatból, lemeztaggal illeszkedő pálcából és széles rézsűből alkotott profilozás a szárköveken ferde síkra metsződik.

A szemöldök homloksíkjának tengelyébe csekély mélységű, csúcsívbe íródó vakmérművet faragtak:, ennek két oldalán, a profilozás tetején egy-egy lefaragott alakzat csonkjai láthatók. Kontúrjaik szabálytalanok, csak a tetejüknél vehető ki némi szabályosság: a jobboldalié egyenes, a baloldalié kissé magasabban, háromszögben végződik. Minden bizonnyal címerpazsok lehettek, s a baloldalit ezesetben talán sisakdíszként mitra lenyomataként értelmezhetjük. A szentségtartónak a lenyomatokból ítélve kúszóvirágokkal díszített vimpergapárkányos keretelésű, szamárhátíves nyílása volt, melyben a másodlagos mérművek háromkaréjos kialakításúak. A fülkét három fiálé koronázta, közéjük két félköríves záródású, homorlattal és keskeny lemezzel tagolt vakárkád mélyül. A szemöldökgyámos sekrestyekapu profilozását két, homorlatokkal összefűzött körtetag alkotja, ezek lemezkékkel illeszkednek a keret homloksíkjaihoz.

A templom fedélszéke egyike Erdély legszebb középkori típusú fedélszékeinek, elkészítésének időpontjára nincsenek megbízható adataink.

Feltételezhető, hogy előbb épült meg a hajó, vélhetően a korábbi templom körül, kis időkülönbséggel a sekrestye az északi hajófal alsó része, majd az új szentély és a sekrestye felmenő falai, és ezesetben a relatív kronológiát a szentélyboltozat évszámos gyámjához igazítva a teljes építkezést 1476 elé tehetjük, aminek a szerkezeti elemek műformáinak vizsgálata sem mond ellent.

A hengeres törzsű pillérek és a belőlük kihajló bordaindítások meglehetősen általános formák szinte a teljes 15. századon át, viszont a hajó boltozatának rendszeréről pedig, ami elsődleges fontosságú volna a térszerkezet megítélésében, egyelőre semmit nem mondhatunk. A szentségtartó szerkezete a bonyhai és nagyenyedi tabernákuluméra emlékeztet, de itt hiányzik a hangsúlyosabb vízszintes lezárás.

A szemöldökgyámos sekrestyekapu szerkezete és profilformája a 15 század közepén már széleskörben elterjedt megoldás, az ennél bonyolultabb, profiláthatásokban gazdagabb változatok az 1470-es években kezdtek megjelenni Kolozsváron, majd más erdélyi emlékeken is. Festettek lehettek a szentélyboltozat gyámjainak és záróköveinek pajzsai is és alighanem az évszámos címer bal oldali mezője is, kézenfekvően egészítve ki a faragott vágásos mezőt a kettős kereszttel. Az irodalom az 1476-os évszámot s ennek kapcsán az építkezéseket Geréb László erdélyi püspökhöz köti, ám a székét azév szeptemberben elfoglaló főpapnak legfeljebb a szentély munkálatainak befejezése juthatott. Valószínűbb, ha jelentősebb szerepet tulajdonítunk az építkezésekben maguknak a helynököknek, közülük is az 1457–1468 között hivatalt viselt Eszenyi Gergelynek, illetve Simon decretorum doctornak, aki 1470-től volt vikárius.

Az egyhajós mezővárosi plébániatemplomok sorába tartozó tasnádi templom méreteivel és szentélyének a koldulórendi alaprajzokra emlékeztető hosszúságával tűnik ki. Utóbbit magyarázhatná az egyházszervezeti rang és az ezzel járó népesebb asszisztencia meg a reprezentációs igény, s ugyanezek a szempontok érvényesülhettek a sekrestye 6,3 x 6,3 m belméretű, hozzávetőleg 5 m magas termének kialakításában, amit alighanem eredetileg is a helynöki (vicarius in spiritualibus) ítélőszék helyszínének szántak.

Válogatott irodalom

Bunyitay Vince: Szilágymegye középkori műemlékei. Értekezések a történettudomány köréből XIII. 6. Bp. 1887. 28–29.

Petri Mór: Szilágy vármegye monográfiája. I. Zilah. 1901. 608.

Balogh Jolán: A későgótikus és korarenaissance művészet. In: Magyar Művelődéstörténet. Szerk. Domanovszky Sándor. II. Bp. 1939. 531–532.

Entz Géza: Szolnok-Doboka műemlékei In: Szolnok-Doboka magyarsága. Dés–Kolozsvár. 1944. 206. 

Virgil Vătăşianu: Istoria artei feudale în Țările Române. București. 1959. 549.

Entz Géza: Erdély építészete a 14–16 században. Kv. – Bp. 1996. 165–166, 481–483.

Emődi Tamás: Tasnád, református templom. In: Középkori építészet Szatmár vármegyében. Szerk. Kollár Tibor. Bp., 2011. 311–319.