Székelykeresztúr, a székelyföldi települések többségéhez hasonlóan, meglehetősen kevés alkalommal szerepel a középkori okleveles forrásokban.

A település legelső említése a pápai tizedjegyzékből származik, amely szerint 1333-ban Sancta Cruce-i Jakab pap 23 banálist fizetett, 1334-ben pedig 8 régi báni dénárt. Keresztúr települése a jegyzék szerint az erdőháti környék legnagyobb összegét fizette, s ebből a helység jelentőségére is következtetni lehet.

Az egyházi adminisztráció szempontjából Keresztúr a telegdi - udvarhelyszéki - esperesség része volt. A helységnév a templom védőszentjére utal, amely szerint az épületet a Szent Keresztnek ajánlották.

A Szent Kereszt ereklyék tisztelete a középkorban igen fontos volt, a kereszt fájának fordulatos története számos narratív képciklust inspirált. Árpád-házi királyaink is szert tettek néhány darabra abból a fából, melyre az Üdvözítőt felfeszítették, s így a Magyar Királyság területén a XII-XIII. században igen elterjedt volt a Kereszt kultusza, amelynek egyig legjobb bizonysága éppen a Keresztúr helynév gyakori feltűnése. (A helynevet tévesen értelmezve sokan kerestek Keresztúron keresztes lovagokhoz fűződő emlékeket, nyilván eredménytelenül.) 1395 januárjában a Moldvába készülődő Luxemburgi Zsigmond király Keresztúrról keltez egy oklevelet.

1459-ben egy oklevelet in Oppido Keresthwr állítanak ki, s ez jelzi a település mezővárosi rangját (vásártartási joggal is felruházott, városias jellegű kisebb helység, a Székelyföld mai városainak a zöme ezzel a ranggal rendelkeztek). Keresztúr a körülötte kialakult Keresztúr-szék központja volt, melyet először 1477-ben említenek.

A késő középkorban néhány generális széket tartanak Keresztúron a székelyek képviselői. A XVI. században Keresztúr-szék fokozatosan jelentőségét vesztette, s a század végére Udvarhely-szék fiúszékévé vált, ám fontos, hogy János Zsigmond alatt az udvarhelyi vár és katonaság túlkapásaival szemben a városka viszonylagos jogvédettséget élvezett.

Az orsós kiképzésű, piacutcás település központjától délkeletre emelkedik a középkori plébániatemplom, melynek - tulajdonképpen az előzményének - az első és egyetlen középkori említése a pápai tizedjegyzék már említett adata. A település 1548-ban említett papja, Dominus Blasius plebanus de Sekel Kerestur, valószínűleg a reformáció idejének utolsó katolikus plébánosa, az 1568-ban említett Marosi Synning János már protestáns lelkész volt.

Keresztúron a református és az unitárius vallás nyert teret, e felekezetek templomvitájáról 1630-tól maradtak fenn adatok. 1631-ben a reformátusok meg szeretnék szerezni az unitáriusoktól az épületet, kérésüket I. Rákóczi György fejedelem elé terjesztik, aki a templom kettéosztását, s a harang közös használatát javasolja.

A javaslat nem volt szokatlan, több esetet is ismerünk, amikor két felekezet kettéosztotta a település középkori templomát (például Mikeszásza), s a reformátusoknak is megfelelt. Ennek ellenére a kettéosztásról nem maradtak fenn adatok. 1646-ban újabb osztozkodásról hallunk, amikor az „öreg" templomot, a mellette levő tornyot és a parókiát illetve a tanítói lakást a reformátusoknak ítélik, míg harangot az unitáriusok kapják meg. A templom mégis az unitáriusok birtokában maradt, hisz gyülekezetük nagyobb volt a reformátusnál, akik rövidesen új templomot építettek. A templomhajó boltozata ebben a periódusban omlott be egy tűzvész alkalmával. 1765-ben a templomot elhagyottként említik.

A templom 1767-ben lett a katolikusoké egy királyi rendelet alapján, akik a helyreállítási munkák után rövidesen használatba is vették azt. Az .épület a mai képét az 1779-1821 közötti javítások idején kaphatta, bár e lényeges építkezések és a berendezési elemek történetének részleteit ma sem ismerjük.

A régi tornyot - mely a templom északnyugati sarkán állhatott - elbontották, a nyugati homlokzatot alaposan újjáépítették és egy középtoronnyal illetve karzattal látták el. Ugyanakkor lényeges javításokat végeztek a szentélyen is.

A műemlék leírása

A templomépület tágas hajóval rendelkezik, melynek a nyugati oldalán belső középtorony emelkedik. A hajóhoz keletről alacsonyabb és keskenyebb, a nyolcszög három oldalával záródó szentély társul, a szentélyből észak fele kis sekrestye közelíthető meg, s délről is nyílik egy 1929-es sekrestye. A hajót öt pár kétosztatú támpillér tagolja, a szentélyt is támpillérek erősítik. A hajó két nyugati támpillére egyszerűbb a többinél, valószínűleg a XIX. század eleji átalakítások rendjén készült.

A nyugati homlokzaton nyílik a templom félköríves főbejárata, fölötte a karzat felől három egyszerű ablak világít. A homlokzatot lizénák és övpárkány tagolják. A falkutatások a templom homlokzatán felszentelési keresztet fedeztek fel, amely a fal középkori voltára utal. A levéltári- és falkutatások folytatása bizonyára megmutatná a XIX. századi átépítések pontos mibenlétét a homlokzaton. 

A templom oldalhomlokzatai jobban megőrizték a középkori képüket. A hajót övező rézsűs, magas kőlábazat középkori eredetűnek tűnik. A gazdagon profilozott koronapárkány vakolatból készült, valamikor a XIX. században. A déli oldal támpillérek által négy szakaszra osztott falán csak három ablak nyílik, a nyugati falszakasz ablakának léte gyanítható a vakolat alatt. Az ablakok, illetve a középső ablak alatt nyíló ajtó csúcsíves. A középkorban nyilván portikusszal ellátott ajtó fölötti ablak mellvédje magasabb a többinél.

Az ablakok gótikus kőráccsal rendelkeznek. Az ajtó kőkerete igen egyszerű, élszedett. Az északi homlokzaton - a déli ajtónak megfelelő falszakaszban - ugyancsak csúcsíves ajtó nyílik, kőkeretének profilozása bonyolultabb déli párjánál. Mindkét ajtó körül a falfelület kissé kiemelkedik a falsíkból, ez a köpenyezés utalhat akár a keretek utólagosan beillesztett voltára is, amit a régészeti ásatások alapján felállított kronológia is igazol. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a két oldalfal keleti végein a saroktámpillérekhez tapadva egy-egy kisebb falcsonk látszik. A szentélyt három csúcsíves ablak világítja meg, mérműveik egyértelműen a hajóablakok mérműveinek párjai, azokkal egy időben készültek. Az északi sekrestye építménye valószínűleg még a középkor alkotása.

A nyugati ajtón az épületbe lépve a síkfedésű hajóba érünk. A hajó nyugati végén a toronytestet a falazott, XIX. századi orgonakarzat veszi körbe. Az északi falhoz neogótikus stílusú, igen gazdagon faragott szószék csatlakozik, s ezt a stílust még két mellékoltár is képviseli. A hajó belsejének leglátványosabb középkori emléke a hajdani kifestésből fennmaradt sárkányon lovagoló, kelyhet emelő nőt ábrázoló falkép az északi fal karzat melletti szakaszán.

A festmény kifakult színeinek kontúrjait barnával húzták ki a feltárók. A nagyméretű töredék a János: Jelenések könyvéből (17, 3-6) ismert babiloni paráznát ábrázolja. A kép Albrecht Dürer 1497-1498-ban rajzolt, egy Apokalipszis-kiadást illusztráló fametszet-sorozatának egyik kompozícióját követi, s a közvetítő elem talán színes oltárkép lehetett. A falképet Orbán János helyi plébános tárta fel 1904-ben, több más, töredékes képpel egyetemben, melyeket nem őriztek meg.

Ezeken lovas alakok (az Apokalipszis lovasai?) voltak láthatóak a plébános leírása szerint. A hajó déli falán, a karzat pillére mellett egy széles fülke mélyed a falba, viszonylag alacsonyan, ez talán még a templom gyökeres XV. század közepi átépítése előtt keletkezhetett, s XIII. századi nyílás maradványának véljük.

A hajó keleti falának közepén a csúcsíves, élszedett kváderekből rakott diadalív nyílik a szentély felé. A kváderezés szépen követi a keleti fal mindkét oldalának a falsíkját, s éppen ezért furcsa, hogy a hajó felőli falsíkot vastag, nyilván középkori köpenyezés fedi, s a köpenyfal alatt falképek kerültek elő.

A diadalív mindkét oldalán tártak fel falkép-alapozást, ám csak a déli részen maradt fenn értékelhető töredék, egy püspökszent alakja. Az álló figura mitrás fejét glória övezi, jobbjával függőleges pásztorbotot tart. Az alakot vörös fülke-keret övezi.

Az építéstörténet adataiból is gyanítható, de a stíluselemek is alátámasztják a falkép XIV. század (eleji?) datálását. Ugyancsak a köpenyezés részleges eltávolítása után bukkant elő az a két sarokablak, melyek már a középkorban is félig elfalazva léteztek, s a falképek is rájuk futnak.

A szentélyben a három szakaszos középkori keresztboltozat is fennmaradt. Vízszintesen bordázott gyámkövekről emelkednek a profilozott kőbordák, a szentélyfej záróköve minuszkulás feliratú dátuma keltezi a szentély építését: + anno ∫ domini ∫ millesimo ∫ c ∫ c ∫ c ∫ c ∫ q(uin)q(ua)gesi(m)o ∫ octavo (1458).

A nyugati boltszakasz zárókövének felirata és ábrája a templom patrocíniumára utal: az ihs h betűjének szára a kizöldült keresztfává alakul át. A zárókő körirata is erre vonatkozik: arbor vite. A szentély déli falában szegmensíves ülőfülke maradt fenn. A kis méretű, de igen szép kompozíciójú barokk főoltár a XX. században több átalakítást szenvedett.

A templom körül 1968-1971 között folytatott, majd 1979-ben ellenőrző ásatásokkal kiegészített régészeti feltárások által megtalált falakat a templom körül kiépítve mutatták be. A falakat eddig többféleképpen értelmezték, mi Benkő Elek interpretációját tartjuk elfogadhatónak. Az ásatások lényegében a mai templomhajó körül egy nagyobb hosszházú, nyugati toronypáros, háromhajós tér alapozását tárták fel.

A leglényegesebb kérdés nyilván a látványos, Székelyföldön szokatlan háromhajós hosszház és a mai épület kronológiai viszonya. Benkő szerint a két nyugati tornyos bazilika alapfalai egy XIV. századi (ezen belül nem pontosított) bővítési kísérlet eredményei, amely csupán részlegesen valósult meg. A korábbi, feltételesen XIII. századinak keltezett templomhajó gyakorlatilag a mai hajó nyomvonalán emelkedett, s a bővítés alkalmával ezt vették körül az új falakkal, majd azok elkészültével elbontották volna a régi hajót.

Maga a bővítés is két periódust foglal magába (az északi fal és a tornyok, illetve a déli fal). Ebből csak a keleti fal (a diadalívfal) és az északi torony készült el, a fal ma is áll, a toronyról a régészeti megfigyelések, meg a ma is létező XV. század közepi harang alapján gyanítható, hogy megépült. Az új hosszházat három hajóra osztó két sor pillérből csak a déli sor alapozásai készültek el.

A diadalívfal kifestése azt bizonyítja, hogy megépülése után nem sokkal a régi keleti falat elbontották, és a régi hajót összekötötték az új fallal, amit emígy „használatba vettek". Az új fal két ablaka, melyeket a szélesebb hosszházhoz terveztek, a sarkok mögé kerültek.

Kérdés, hogy a fal használatba vételekor már tudták-e, hogy a bazilika nem fog megépülni?

Az épület harmadik fontos építési periódusa a szentély 1458-as zárókövével keltezhető, amikor a mai szentély készült el, a hajó gótikus ablakai és ajtói, illetve valószínűleg egy azóta elbontott nyugati karzat. A románkori hajót ekkor építhették újra, de kérdéses, hogy milyen mértékben. Ezzel kialakult a templom végleges középkori képe, melyből a nyugati homlokzat kiképzése maradt fenn a legkevésbé, tornyát a XIX. század elején elbontották, és a teljes fal új vakolatarchitektúrát kapott. A templom régészeti- és falkutatása korántsem tekinthető befejezettnek, például nem ismerjük a régi templom szentélyét, de az oldalfalak esetleges románkori nyílásai is a vakolat alatt lappanghatnak esetlegesen más falképek társaságában.

Válogatott irodalom

Orbán Balázs: A Székelyföld leírása I. Pest, 1868. 

Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest, 1981. 

Benkő Elek: A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája. Varia Archaeologica Hungarica. Budapest, 1992. 

Benkő Elek - Demeter István - Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön. Erdélyi Tudományos Füzetek 223. Kolozsvár, 1997.