A település 1305-ben, Újfalu néven, egy osztálylevélben tűnik fel először, amelynek értelmében a birtok Apa fia Gergely tulajdonába került. Az Apafiak rövidebb megszakításokkal, a 17. század végéig bírták, ezt követően a Bánffyakat és a Bethleneket találjuk leggyakrabban a falu birtokos családjai között.

A templom építéséről konkrét adatokkal nem rendelkezünk, datálásakor csak stíluskritikai szempontokra alapozhatunk.

A kis, késő gótikus templom így legkorábban a XV. század utolsó negyedében és legkésőbb a XVI. század elején épülhetett.

Ebben az időszakban a település birtoklása a következőképpen alakult: 1468-ban Mátyás király (1458–1490), hűtlenség címén, elkobozta Kékesújfalut Apafi Mihálytól; 1473 után özvegyének sikerült visszaperelnie azt, majd 1493-ban fiaival osztozott a birtok fölött.

A templomépítést tehát az Apafiak rendelhették el, valamikor 1473 után. 1532-ben –valószínűleg eredetileg is e templom számára– egy zarándokjelvényekkel (sárkányt ölő Szent György alakjával és egy szeges kereszttel) díszített harangot öntöttek. A feltehetően Gergely, besztercei mester műhelyben készült harangot időközben a falu újabb ortodox templomába költöztették.

A reformáció térhódításának következtében Kékesújfalu temploma is lutheránussá vált és a 20. század elejéig szolgálta a falubeli evangélikus (lutheránus) gyülekezetet. 1799-ben egy Samuel Mätz műhelyében készült új orgonát állítottak fel a templomban.

Az épület ablakainak sávozott keretdíszei egy 19. századi beavatkozásra utalnak. A 20. század elején a falu templomát Aranyosmóric leányegyházaként emlegetik.

1930-ban a falubeli evangélikus hívők legnagyobb része Szászlekencére költözött, néhány év múltán pedig már fel is oszlott a kékesújfalvi evangélikus gyülekezet.

A templom berendezését –az oltárt, a padokat és az orgonát is– ekkor Aranyosmóricra költöztették.

1937-ben a templomot az ortodox egyház vásárolta meg és a falubéli új görög-keleti templom felépítéséig használta is. Az épület napjainkban is az ortodox egyház birtokában van, de használaton kívül áll, berendezése hiányzik.

A műemlék leírása

A romos kőtemplom a település északi felében, a Lekence felől bejövő út jobb oldalán, egy magaslaton helyezkedik el. Nyugati kapuja előtt szintén romos, fa harangláb áll, amelyet feltehetően a falubéli egykori görög-katolikus fatemplomtól költöztetek volt ide. A viszonylag szerény méretű középkori teremtemplom hajóból és az annál alacsonyabb, beugró, sokszögzáródású szentélyből áll.

Ez utóbbihoz észak felől egykor sekrestye kapcsolódott, amelynek viszont csak falcsonkjai látszanak még. A szentély sarkaihoz és a hajó homlokzatához négy-négy betonlappal fedett, tagolatlan támpillér illeszkedik. Ezek közül legalább a hajó támjai utólagos toldásoknak tűnnek, amelyeknek ebben az esetben nem boltozatnyomást kellett ellensúlyozniuk, hanem a kedvezőtlen terepen épült templomot hivatottak szilárdítani.

Ez indokolja talán a hajó délkeleti sarkán álló támok szokatlan elhelyezését, ezek ti. a déli és keleti hajófal meghosszabbítását képezik. Az északi homlokzaton nincsenek támpillérek.

A templom nyugati homlokzatát csúcsíves záródású, rézsűs lábazatra lefutó, szedett élű, kőkeretes kapu töri át, amelyet félig befalaztak, csak felső részében maradt mintegy ablak nagyságú nyílás. A déli homlokzatot két kőkeretes ablak tagolja.

A nyugat felőli kétosztatú ablak kő osztósudara utólag kitörött. A csúcsíves keretet késő gótikus mérmű díszíti. A kelet felőli hajóablak záródását a 19. században lekerekítették, középkori keretének csak szárkövei maradtak meg. A középső támpillér szomszédságában nyílik a templom szedett élű, csúcsíves kőkeretes, déli kapuja.

A szentélyt két, a délnyugati hajóablakhoz hasonló keretű, kétosztatú, mérműves nyílás világítja meg. A 19. században az összes ablakot rusztikára emlékeztető, sávozott vakolatdísszel övezték, amelyeknek nyomai napjainkban is láthatók. A külső járószint jelentősen feltöltődött a templom padlószintjéhez képest.

A hajó terét deszkamennyezet fedi. Csúcsíves kőkeretes diadalív vezet a szentélybe, amelynek terét egy valószínűleg utólagos, fiókos dongaboltozat borítja. Fiókjai a szentélyzáródás oldalainak megfelelően helyezkedtek el.

A szentély északi falán a befalazott, csúcsíves, szedett élű, kőkeretes sekrestyeajtó látható. Ennek megfelelően a homlokzaton egy szegmensíves záródású mélyedés található. A szentélyben, a sekrestyeajtótól keletre az egykori tabernákulum egyszerű kőkeretét figyelhetjük meg.

Az ablakok alatt egy ismeretlen rendeltetésű kis falfülke található. Az egykori falazott szószék a hajó délkeleti felén állt, napjainkban nagyon lepusztult állapotban van. A templom többi berendezési tárgya hiányzik.

A szentély mögött az elmúlt évtizedekben még létezett néhány 19. századi kő síremlék.

Válogatott irodalom

Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája. VII. Deés, 1901. 42–47.

Popa, Corina: Biserici sală gotice din nordul Transilvaniei. In: Pagini de veche artă românească. IV. Bucureşti, 1981. 18. 

Hints Miklós: Műemlékek nyomában a Melles mentén. Művelődés, 41/1992, 8. sz. 33.

Fabini, Hermann: Atlas der siebenbürgisch-sächsischen Kirchenburgen und Dorfkirchen. I. Heidelberg – Hermannstadt, 1999. 531–533.

Benkő Elek: Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi. Budapest–Kolozsvár, 2002. 141, 278–279, 479.