Egész álló nap havazott, sűrű hópelyhek lepték be az ajtókat, ablakokat, fehér kárpittal vonták be a mezőket, és valahol a kanadai préri egyik magányos farmján egy gyermek készült erre a világra jönni.

John, az apa nyugtalanul járkált fel-alá a nappali szobában. Jessie a felesége, harmadik órája vajúdott első gyermekükkel. Nem volt már éppen fiatal, de nagyon akarta ezt a gyermeket.

- Remélem a Doktor időben ideér – gondolta John – csak ez a sok hó ne esett volna!

Később így morfondírozott:

- Aggodalomra semmi ok, évezredek óta így történik és Jessie anyja is fenn van, hogy segítsen neki, ha kell!

Odakinn a sötét csendben, csak a hópelyhek halk suttogása hallatszott és csak néha jajdult fel egy-egy fa jeges terhe alatt. John a fahasábokat nyaldosó lángokat nézte elmélyülten, amikor kopogtattak. Gondolta a Doktor érkezett meg, de meglepetésére, egy idegen állt az ajtóban.

- Bejöhetek? – kérdezte. John habozott kis ideig, de látva átfagyott, szomorú ábrázatát, és a haját, melyben jégcsapokká állt össze a ráolvadt hó – beengedte. Havas ruháit lesegítette és helyet készített a tűz előtt, ahol az éjszakát tölthette a jövevény. Vacsorát is adott, amiért nagyon hálás volt az idegen.

- Mit kerestél odakinn ilyen havas éjszakában? – kérdezte John.

- Nagyon sok dolgom van – felelte az idegen – Nagyon sok helyre kell mennem.

- De hát hová kell menned ilyen időben?

- Bárhová, - mondta a különös idegen – mindenhová elmegyek ezen a világon, ahol szívesen látnak. John nem igazán értette mit beszél, de nem faggatta tovább, az idegen pedig csendben melegedett tovább a tűz előtt. Később John elmondta, hogy felesége éppen most ad életet első gyermeküknek.

- Tudom – felelte az idegen.

- De hát honnan tudod?

- Már odakinn hallottam a sírást.

John nem értette, hiszen ő semmit sem hallott.

Hajnal kettő volt, mire megszületett, élettelenül. Jessie kimerülten mély álomba zuhant. Az anyja, - aki végig mellette volt – tette a halott csecsemőt a bölcsőbe, csak ez után ment le elmondani, hogy mi történt. Johnon dermedt kétségbeesés lett úrrá. Látva az asztalt borító ajándékokat, a történtek után már nem volt képes hinni a karácsonyi csodában.

- Lány volt, vagy fiú?

- Fiú. – felelte Jessie anyja- Akarod látni?

- Igen. Aztán elviszem, nem akarom, hogy Jessie így lássa.

John szeretettel nézett a sápadt, mély álomban lévő feleségére. Hálás volt Istennek, hogy legalább őt meghagyta neki. Majd pár pillanatig meredten nézte a szánalmas kis testet a bölcsőben, aztán óvatosan karjaiba vette és lement vele a lépcsőn. Ahogy állt, csendben tartva a gyermeket, végtelen bánat fogta marokra a lelkét. Az idegen törte meg a csendet, kérte, hogy foghassa meg a fiút. John szó nélkül átadta. Karjába véve, ringatni kezdte és megcsókolta a fiúcska homlokát.

- Miért csinálja ezt, hiszen halott? - kérdezte Jessie anyja.

- Meleg kell neki!

- De hát meghalt! – mondta, szinte kiabálva a nagymama.

Az idegen azonban, csak mosolygott és tovább ringatta a gyermeket. John arra lett figyelmes, hogy a kicsi fiú szeme kinyílik, és halkan sírdogálni kezd.

- Csoda! Hiszen csodát tettél! – kiabált John – Visszahoztad a halálból a fiamat!

- Nem volt halott. – válaszolt a férfi – Nem halhat meg, aki még nem is élt!

A nagyanyja karjaiba tette a gyereket: - Gyorsan, tegye az anyja mellé, mielőtt felébredne! Azután Johnhoz fordult: - Mennem kell tovább.

John azt sem tudta hirtelen mit is tegyen, sírjon, nevessen, vagy csókolja össze az idegent?

- Maradnod kell, maradj velünk, kérlek - örökre!

De az idegen vette a kabátját és már az ajtóban állt.

- Akkor legalább a Karácsonyt töltsd velünk! – kérlelte John – Nézd teli az asztal mindenféle jóval, szívesen megosztjuk veled! Hiszen a legnagyobb ajándékot tőled kaptuk.

Az idegen azonban nem maradhatott. Megköszönte a szíves marasztalást, de mennie kellett. Halkan becsukta maga mögött az ajtót és lassan elindult a friss havon.

Elállt a hóesés. John állt az ajtóban és nézte-nézte, a vendéget, amíg eltűnt a messzeségben. Befelé indulva döbbent rá, hogy a távolodó idegen léptei nem hagytak nyomot a frissen esett hóban.