De őt Isten feltámasztotta, feloldva a halál fájdalmait, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt.

Apostolok Cselekedetei 2. fejezet 24. vers

Nincs fájdalmasabb dolog a világon, mint egy szerettünk elvesztése. A mindent felőrlő gyász lehetetlenné teszi, hogy bármi másra gondoljunk, egyedül a veszteségre, melyhez hasonlót a halálon kívül semmi nem képes produkálni. Teljesen mindegy, hogy egy háziállat, egy munkatárs, szomszéd, vagy családtag aludt el, ha elég közel állt hozzánk, a gyász elkerülhetetlen, fájdalmas, de sajnos természetes következménye elvesztésüknek.

A történetnek azonban nincs még vége. Lehetne, hiszen látszólag ez vár mindenkire, és nincs tovább, de az ember a szíve mélyén tudja — vagy legalábbis nagyon reméli — hogy van valami “odaát”. Nem véletlen, hogy vallási hovatartozástól függően mindenki, aki a halál utáni élet reménységére vágyik, találhat valamiféle megnyugvást, a szivárvány minden árnyalatában. Legyen szó reinkarnációról, és arról, hogy halottaink lelke egy másik ember, vagy állat testében tovább él, egészen a mennyországba szálló lélek gondolatáig, miszerint az elhunyt személyt halála után azonnal Szent Péter köszönti az örök élet kapujában, a kettő között bármit el tudunk képzelni, és csupán egy megveszekedett ateista és földhöz ragadt realista az, aki a gyász kellős közepén sem hajlik annak a lehetőségnek a megfontolására, hogy valahogy, valami módon mégiscsak kell lennie valaminek a halál után. Hiszen erre a reménységre mindenkinek szüksége van.

Én azonban még senkivel nem találkoztam, aki a teljes halál állapotából visszatérve mesélhetett volna nekem arról, hogy kinek van igaza. Hogy az gondolja jól, aki abban reménykedik, hogy a lelke a mennybe jut, vagy az, aki úgy, hogy egy másik személyben folytathatja az életet. Hallottam már alagút végén világosságot látott újraélesztett személyekről, de minden ilyen történet hibádzik valahol: még senki nem hozott nekem bizonyítékot arról, hogy hogyan is lesz ez a halál utáni élet dolog... pontosabban, ez így nem teljesen igaz.

Van egy személy, aki mindenki másnál jobban tudja, hogy mit várhatunk a haláltól. Ő pedig Jézus Krisztus. Pénteken keresztre feszítették, egy teljes napig holtan feküdt a sírban, majd vasárnap reggel már a sírjához érkező asszonyokkal, és a tanítványaival beszélgetett – fizikailag is élő formájában. A halál nem tarthatta őt fogva, lehetetlen volt, hiszen ha úgy lett volna, nekünk ma nem lehetne reménységünk.

De Ő “feloldotta a halál fájdalmait”. Az ő történetét ismerve és arra tekintve ma már biztosak lehetünk benne: van élet a halál után. És nem valami elvont, vagy filozofikusan alátámasztott élet, hanem valóságos, hús-vér élet. Ez a reménység pedig sokkal jobb az összes többinél. Az a gyász, amit a veszteségkor érzünk, ideig-óráig fáj ugyan, nagyon is. De a teljes elmúlás fájdalmát Jézus Krisztus örökre eltörölte, feloldozta, azért, hogy megnyugodhassunk: a halál nem végállomás. A történet folytatódik, és jobb, mint amit kitalálhatnánk.