A könnyebb élet...

Mind a ketten a kórházban dolgoztak. Ápolónők voltak. Az egyik diakonissza, a másik apáca. Jól megértették egymást, az osztályon szerették őket. Sokat voltak együtt, mert rengeteget túlóráztak.

A nővérszobában, kávézás közben, sóhajtva fordult hozzájuk az új kolléganő:

- Néha azért nagyon irigyellek titeket. Ha lejár a munkaidőm, akkor rohanhatok haza, bevásárlás, főzés, takarítás, a lecke a gyerekekkel, a férjem munkahelyi problémáit ontja rám... Alig bírom már. Ilyenkor, néha eszembe jut, mennyivel könnyebb is nektek...

- Bizony, bizony... - bólogatott a két megszólított -, mi is így látjuk. Tudod, csak az a furcsa, hogy egyre kevesebben választják ezt a könnyebb életet...

W. Hoffsümmer nyomán  

...................

Chicagói karácsony

Minden este ugyanannál az asztalnál ült a vendéglőben. Azok, akik értenek az ilyesmihez, biztosak voltak benne, hogy rendőrnek még színét sem szeretné látni. Azt mindnyájan észrevettük, hogy nincs valami jó bőrben.

Különleges karácsonyi ajándékot gondoltunk ki emberünk számára. Egy régi telefonkönyvből kitéptük azokat az oldalakat, amelyen a rendőrség telefonszámai voltak. Szépen összehajtogattuk és újságpapírba csomagoltuk. Síri csönd lett, amikor egyikünk átnyújtotta az ajándékot. Vonakodva vette kezébe a kis csomagot, kétkedő pillantást vetett ránk. Észrevettem, hogy hosszú ujjait végigfuttatta az ajándékon, biztosan megpróbálja kitalálni, mi lehet benne.

És ekkor váratlan dolog történt. Ahogy a zsinórt bogozgatta, pillantása az újságra tévedt. Előregörnyedt, szinte beletemetkezett a lapba. Én embert így még nem láttam olvasni. Erre mondják, hogy falta a betűket. Aztán felnézett. Ilyen ragyogó szemeket nem láttam sem azelőtt, sem azután.

-Itt az áll, itt az van ebben az újságban - kezdte akadozó nyelvvel -, hogy felderítették az ügyet... Ohio államban megtalálták a tanút, aki végérvényesen bizonyította, hogy nekem semmi közöm az egészhez!

És megértettük, ez az ember ebben a percben tudta meg, hogy rehabilitálták. Valami miatt, amiért végigbujdosta fél Amerikát. És kacagni kezdett. Nevetése bearanyozta a szegényes vendéglőt. És mi is nevettünk, úgy, ahogyan csak karácsonykor tud nevetni az ember. Ünnepeltünk, most már igazán ünnepeltünk, tiszta szívből.

És ki gondolt volna arra, hogy azt a régi újságlapot nem mi választottuk ki, hanem Isten...

Bertold Brecht nyomán