Karácsony van. A kandallóban méltóság teljesen lobog a tűz, és ahogy nézem a vörös lángokat, ahogy vígan táncolnak ide-oda, eszembe jut gyermekkorom legvarázslatosabb karácsonya.

Karácsony hetében jártunk már, hét elején. Emlékszem, szüleimmel lázasan készültünk a karácsonyra. Nem voltunk gazdagok, de annál nagyobb örömmel készítettük együtt édesanyámmal a szaloncukrot és más díszeket a fára. Persze a szaloncukor nálunk úgy készült, hogy kockacukrokat csomagoltunk be fényes papír darabkákba. A díszeket szintén papírból készítettük, csillagokat vágtunk ki és fűztük fel a cérnára. Diókat csomagoltunk be szintén fényes ezüst papírba. Csodálatosan szépek lettek! Igaz némelyik csillag nem igazán sikerült nekem szép formásra, de édesanyám mindig boldogan megcsókolt és azt mondta: - Tudod kislányom, ez a legszebb csillag amit valaha is láttam! Persze tudtam, hogy ezt szeretetből mondja, hiszen annyira szeret mint senki más-e földön.

Aztán szerda délután mikor éppen a kalács sütésében segédkeztem, egyszer csak édesanyám egy nagyot sóhajtott az asztal fölé hajolva és úgy omlott össze ájultan mint egy virágszál ami hirtelen lekókad. Nagyon megijedtem, oda szaladtam, fölé hajoltam és szólítgattam sírva, könnyekkel hadakozva.

- Édesanyám! Édesanyám! Kérlek kelj fel! Mi bajod?! - Majd hangosan édesapámért kiáltottam.

Utána már gyorsan pörögtek az események. Édesapám felkapta majd bevitte a kórházba. Addig én otthon egyedül elraktam a süteményt és rendet raktam, hogyha édesanyám vissza jön had örüljön neki. De édesapám egyedül jött haza. Fejét lógatva, szomorúan a szemembe nézett és azt mondta:

- Kislányom, annyira sajnálom de édesanyád nincs jól, és kórházban kell maradnia , de ne félj hamar haza jön meglásd! De szeretnélek megkérni valamire. Édesanyád mellett szeretnék lenni, szeretném ha a karácsonyt nagyszüleidnél töltenéd Erdélyben. Ugye megérted? – kérdezte majd könnyek csordultak le arcán.

Hát amit akkor éreztem a mai napig nem fogom elfelejteni! Szívembe mintha ezernyi kést vájtak volna! A lelkem meg kiabált, és nagyon fájt! De hát itt a karácsony mindjárt, és a diók meg a csillagok, meg a közös karácsony…édesanyám! Kérlek gyere haza! – ilyen gondolatok száguldoztak gyermeki fejemben .

- Jól van édesapám, megértem.- mondtam tele fájdalommal és piros kisírt szemekkel.

Még aznap este útnak indultunk nagyszüleimhez. Egész úton szinte nem is szóltunk semmit. Elég volt érezni azt amit éreztünk.

Másnap reggel mikor édesapám vissza indult megígérte, hogy ha édesanyám jól lesz együtt jönnek ide a nagyiékhoz. Majd átölelt és gyorsan útnak indult. Én körbe néztem, néztem a házat, hiszen szép házikó volt, nagyiék nem voltak olyan szegények mint mi. De valahogy egyáltalán nem örültem még a látványnak sem, csak a mi kis otthonunkat láttam a mi kis karácsonyfánkat és a hatalmas szeretetet ami nálunk lakozott.. A következő egy-két napban nem is volt mit csinálnom, hiszen nagyiéknál már kész díszek voltak és csokival töltött szaloncukrok. Azt a pár napot szinte csak a szobámban töltöttem, az ablaknál ahol lestem az utat hátha meglátom édesanyámékat jönni. De semmi, nem jöttek.

Aztán eljött Ádám-Éva napja. Nagyon szomorú voltam. Ültem az ablaknál és csak néztem-néztem az utat. Egyszer csak hatalmas pelyhekben elkezdett hullni a hó. De olyan nagyon hullott hogy még az utat sem lehetett látni! Fehér karácsony lesz! De szép! Csak éppen azok nem lesznek velem akiket a legjobban szeretek?

Eljött az este. Hívtak menjek le vacsorázni, de én nem akartam. Édesanyám és édesapám nélkül menjek? Nem akarok!- dühöngött gyermeki lelkem. Majd fogtam magam és zseblámpával a kezemben, kabátomat magamra kaptam és kiszaladtam az útra. De nem láttam senkit. Csak a hó csillogott a holdfényben. Az erdő felé néztem és olyan vágyat éreztem , hogy bemenjek mintha hívogatott volna. A fák és a bokrok gyönyörű fehéren világítottak a sötétben. Csábítóan hívogatott az erdő és én nem tudtam ellenállni, s bánatosan elindultam az erdőbe. Lehajtott fejjel mentem csak mentem míg egyszer csak valamit megláttam megcsillanni a szemem sarkából. Felemeltem a fejem és arra néztem. Vajon mi lehet ez ami így csillog itt az erdőben?- gondoltam magamban. Elindultam felé. Az ágakról apró hópelyhek hullottak a kabátomra és a sapkámra. Aztán oda értem és mintha csak egy mesében találtam volna magamat! Egy apró kis tisztás volt amit hatalmas fák vettek körbe és pont a közepére világított be a Hold! Annyira szép volt, hogy teljesen elbűvölt! A fák ágain néhol jégcsapok lógtak és olyan volt ahogy a holdfény táncolt rajta, mintha angyalok táncolnának benne vidáman és örömmel a kis Jézus születését ünnepelve. Volt egy ami talán még jobban csillogott mint a többi! Oda mentem és a fény csodás képet tárt elém benne! Nem tudom, talán a képzelet játszott velem, talán nem, de úgy láttam , hogy egy nagyon szép angyalka lejti benne táncát. Letérdeltem a hóba, éppen elé és imádkozni kezdtem.

- -Drága angyalka! Tudod nem szoktam én sokat kérni soha, hiszen a szüleim szegények, de ezt Te is tudhatod. Viszont most nagy kérésem lenne hozzád! Most az egyszer, kérlek, hiszen mást nem is kérek! Kérlek téged hozd haza édesanyám és édesapám, hogy együtt lehessünk ezen a szép estén! Kérlek angyalka, segíts! Szeretném őket átölelni és szeretném érezni a szeretetüket, nagyon hiányoznak!

Mondtam miközben már a könnyeimmel is küszködtem. De egy könnycsepp mégis csak lecsordult, és pont rá arra a fényes jégcsapra amiben az angyalka táncolt. És ekkor a könnycsepp ráfagyott és a holdsugár fénye most még jobban táncot járt rajta! Aztán felálltam, megtöröltem szemem és elindultam hazafelé. Furcsa és meseszerű volt, hiszen nem tévedtem el, mert úgy tünt mintha a holdsugár mutatná az utat merre menjek.

Mikor kiértem az erdőből az első dolgom az volt, hogy az út felé nézzek. De semmi, senkit nem láttam. Felnéztem az égre és ahogy néztem a csillagokat, egyszer csak ezt hallom:

- Kislányom! Merre vagy? Kérlek gyere haza! - Édesanyám hangja volt!

Szinte szárnyra kaptam úgy repültem a ház felé és édesanyám karjaiba! Átöleltem és szorítottam magamhoz nehogy megint elveszítsem és ez csak egy álom legyen! De nem az volt. Édesapám is oda jött és átölelt mindkettőnket. Mennyire boldog vagyok! Szavakba önteni sem lehet! Ettől szebb ajándék nem is kell nekem, hogy itt vannak Ők!

Csodálatos volt ez a karácsony! A legcsodálatosabb ami gyermekkoromban megtörténhetett karácsonykor!

Ma sem felejtem el a jégcsapot a táncoló angyalkával benne. Köszönöm neked angyalka ezt a csodás karácsonyi ajándékot!

Hát ez bizony így esett meg velem gyermekkoromban Erdélyben , az egyik mesés erdőben, hiszen Erdélyben varázzsal teli erdők vannak, ha nem hiszed, menj el az egyik erdőbe és tapasztald meg önmagad. Már felnőtt vagyok, de mai napig hiszem, hogy akkor ott, nem a gyermeki képzeletem játszott velem.

forrás: canadahun.com