„S Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre vagytok hivatva, egy testben. Legyetek hálásak.”

Kol 3,15

Édesapám sajátos filozófiával szemlélte az életet, amikor gondjaink voltak. Karját összefonta a mellén, és viccesnek szánt hangsúllyal ezt mondta: „Sohasem lesz nyugtunk, míg nyugodni nem térünk.”

Tudom, mire gondolt. Az élet nehéz. Könnyen megijedünk, hogy elveszítjük békességünket, mikor minden sarkon csak a baj leselkedik ránk. Amikor valami rossz történik, érzelmek irányítják az agyamat is, nemcsak a szívemet. A legkevésbé sem békés a lelkem ilyenkor, csakúgy, mint édesapámé. Pedig Isten terve nem ez.

Isten terve a békesség. A mennyei béke nyugalom, csendesség az aggódó gondolatok és érzelmek között is. Szabadságot jelent a külső nyomás alól.

Az a békesség, amit Isten ad, maradandó. Nem olyasmi, ami jön és megy a körülményektől függően. Isteni béke kellene, hogy uralja az életünket mindig, minden időben. Amikor különböző élethelyzetek fenyegetnek – kifizetetlen számlák, új gumik kellenek az autóra, alkalmatlannak érezzük magunkat – nemde békességre vágyunk?

A jó hír az, hogy miénk lehet ez a fajta békesség. Jézus mondta a tanítványainak: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen” (Jn 14,27).

Jézus nem arról a békességről beszél, amit akkor érzünk, mikor végre megszabadulunk egy adósságtól. Az megkönnyebbülés. Nem arról a békességről, amit akkor tapasztalunk meg, mikor kiderül, hogy meg tudjuk vásárolni a házat, amire mindig is vágytunk. Az inkább örömnek mondható.

A békesség, amit Jézus ad, teljes megelégedéssel tölt el. Békesség az elmémben, a szívemben, testemben, lelkemben. Megnyugvás, hogy történjék bármi, a Mindenható gondoskodása és védelme alatt állok.

Sajnos, önző természetem a maga erőfeszítéseivel akarja elérni a békességet. Talán te is így vagy vele. Ígéretekkel próbáljuk befolyásolni Istent. Még gyülekezetbe is többet járunk. Azt gondoljuk, ha követem ezeket a szabályokat, és Istennek tetsző dolgokat teszek, akkor nyugalomra találok.

Tehát dolgozni akarunk a békességért, nem pedig megpihenni benne. Ez rámutat valamire: magamban bízom Isten helyett. Más szóval, abban bízom, amit én teszek, nem abban, amit Isten valóban képes megtenni.

A Biblia mond valamit arról, aki nem Istenre hagyatkozik: „Aki a maga eszére hagyatkozik, az bolond; aki bölcsességben él, az biztonságban van” (Péld 28,26).

Amikor nem Isten segítségéhez folyamodunk a félelemben, a bajban, olyankor többnyire saját forrásainkra, képességeinkre hagyatkozunk. Ézsaiás is figyelmeztet: „Ne bízzatok hát emberben” (Ézs 2,22a). Ha nem fogadunk szót, bizony sokszor ér csalódás, vereség.

A kétség, a félelem idején hagyjuk, hogy a béke uralkodjon.

Ha Isten ígéreteire hagyatkozunk, elég reményt kapunk, hogy a körülmények helyett csak Rá és az Ő hűségére összpontosítsunk. Ha megtapasztaljuk a szavakkal ki nem fejezhető békességet, biztosak lehetünk benne, hogy bizalmunkat Istenbe vetettük.

Erősítsen meg ez az ígéretet az Úrtól, az Ézs. 26,3-ban: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik.”

Istenem, tudom, hogy te a békességet szántad nekem. Segíts, hogy Rád bízzam a gondjaimat, és gondoskodó szeretetedben pihenjek meg, ne saját képességeimben bízzam, amikor nehézségekbe ütközöm. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Micca Campbell: True Peace is Possible, Encouragement for today, 2015. okt. 2. www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu,