"De nem egyedül érte van megírva, hogy „beszámította neki igazságul”, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, mert hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat, aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért." Róma 4,23-25

"Egyszer lesz, ami még sohasem volt!" - fenyegetett meg nagymamám, amikor figyelmeztetése ellenére nem hallgattam rá és tovább folytattam, amit nem kellett volna. Arra célzott, hogy előbb utóbb eljutunk oda, hogy kénytelen lesz megbüntetni, ha nem hallgatok rá. De azt gondoltam, jobban szeret ő engem annál. Eddig még nem tudott szigorú lenni, ezután sem fog. Meg különben is, én vagyok a kedvenc unokája, nekem sokkal többet elnéz, mint a többinek. Elég lesz csak mosolyognom. Meg is tettem.

Felnéztem és huncutul mosolyogtam. De ami eddig bevált, most nem működött. Úgy lehet mégis van abban valami, hogy nem kéne kihúznom a gyufát.

Majd később megbékítem - gondoltam. Mindig le tudtam csendesíteni kéréssel, kedveskedéssel, de most ez sem használt. Végül nekem kellett engednem. Megértettem, hogy nála itt a határ, ezért nem feszítettem tovább a húrt.

Egyszer lesz, ami sohasem volt még eddig! Isten Tőle szokatlan dolgot fog tenni, ítélkezni fog. És akkor elé kell állnia mindenkinek, aki erre a világra született, hogy elszámoljon a tetteivel, tett-e jót eleget? Sokan gondolják, hogy az ítélet mérlegelést jelent. Maga a Teremtőnk méri meg, mennyi jót és mennyi rosszat követtünk el és, ha a jó irányba billen a mérleg nyelve, miénk az örök élet, ha rossz irányba, akkor a halál. Ezért igyekeznek az emberek arra, hogy végső soron több jót tegyenek. De lehet-e annyi jót tennünk, hogy azzal kiérdemeljük a mennyet? Tudunk-e annyit változtatni, hogy az beszámíttassék nekünk, hogy a végén a legjobb helyre kerüljünk?

Hogy erre a kérdésre válaszoljunk, meg kell tudnunk, mi is az ár, amit meg kell fizessünk hibáinkért, bűneinkért. "A bűn zsoldja a halál" - mondja az Ige. Vagyis az ember életével fizet minden elkövetett bűnéért. Egy bűn, egy élet. Még egy vétek, még egy élet. Ahányszor vétkezünk, annyiszor kellene meghalnunk. De meg tudjuk-e számolni, hogy hány halált kéne már halnunk? Hány élettel kellene fizetnünk, ha mindent számba veszünk? Rengeteggel. Nem egy napi jó-cselekedettel, nem kettővel, hanem végtelennel! Van-e annyi életem, mint amennyi bűnöm volt eddig? Mert mindet oda kéne adnom érte!

Jól látható hát, hogy a tartozás, amit vissza kellene adnunk az Úrnak, nekünk megfizethetetlen. Ezért vagyunk mi emberek önmagunkban elveszettek, kárhozott lelkek, a halálnak és nem az életnek fiai a Szentírás szerint. De az Isten nem akar büntetni, mint ahogy nagyanyám sem akart engem, akkor régen. Ezért kitalált valamit: ő fizette meg az árat, azt az árat, amit mindenkinek beszámíthat. Az ő Fiának tökéletes életét, a miénkért cserébe...