„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” Ézs 43,1-2

Összegömbölyödtem a takaró alatt, és rám tört a rettegés. A férjem nem volt itthon, mert a munkája elszólította a városból, és én nem mertem elaludni. Mikor a férjem nem tudott hazajönni éjszakára, mindig társul szegődött mellém a félelem.

Istenre kellett volna bíznom magunkat, de nem ezt tettem. Mindent megcsináltam, amit üdvösnek tartottam: imádkoztam, olvastam a Bibliát, igeverseket ragasztottam az éjjeli szekrényemre, a fürdőszobatükörre, de a párnám mellé raktam a telefonomat, az éjjeli szekrényre a Bibliát és rá egy telefonkönyvet.

Egyik alkalommal még tovább mentem. Különböző játékokat helyeztem el a lépcsőn, hogy megbotoljanak bennük az esetleges betörők, a gyermekeket lehoztam, hogy velem aludjanak, és eltorlaszoltam a háló ajtaját az öltözőasztalkával.

A félelem továbbra sem hagyott aludni. Úgy gondoltam, ura vagyok a helyzetnek, mégis a félelem uralkodott rajtam. Idegesített, hogy nem tudok aludni, ezért elővettem a bibliámat, felütöttem, s a jól ismert szavak tűntek elém:

„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg” (Ézs 43,1-2).

Isten azon az éjszakán megtanított valamire, amit addig nem vettem észre: a félelmeim lángnyelvek voltak, előrelátó, önvédelmi cselekedeteim meg benzin rájuk. Minden gyenge próbálkozás rettegésem enyhítésére csak tovább növelte a tüzet, s most már a félelem engem emésztett. A Szentlélek szelíden figyelmeztetett, hogy Istentől nem a félelem lelkét kaptam, hanem az erő, a szeretet, a józanság lelkét (2Tim 1,7).

Csak úgy szabadulok meg a félelemtől, ha túllépek rajta.

Vonjam vissza az elővigyázatossági lépéseket, amelyekben bízni akartam, s bízzam magunkat Istenre, tudva, hogy még ha valóra válnának is félelmeim, Isten akkor is ott lenne velünk. Kimásztam az ágyból, helyreraktam a dolgokat. Az öltözőasztalka visszakerült a fal mellé, a gyermekeim a szobájukba, a telefonomat távolabb tettem a párnámról, lefeküdtem, és elaludtam.

Olyan volt, mintha a félelem lángjait taposnám közben, hogy túljussak rajtuk, s megtegyem, amit Isten kér: ne féljek. S tudod, mi lett a végén? Jobban aludtam, mint hetek óta bármikor.

A rettegés hatalma megtört, mikor életre váltottam bizalmamat Istenben és az Ő ígéreteiben.

Hogy félelemtől szabadon járjuk a hit útját, bele kell kapaszkodnunk Isten igazságaiba, természetünkből fakadó tettek helyett tegyük meg azokat a lépéseket, amelyek felé Ő irányít.

Kérjük Istent, mutasson rá félelmeinkre, amelyek bénítják hitünket, és akadályozzák, hogy bizalommal éljünk az Ő békéjében és szabadságában. Aztán nyújtsuk ki Felé a kezünket, hogy mellénk állhasson, és vezessen, védelmezzen, őrizzen meg, mialatt kezét fogva bátran haladunk lépésről-lépésre a félelmeinken át.

Jézusom, segíts szembenéznem a félelmeimmel, és leküzdenem őket ahelyett, hogy átadnám nekik magam. Egész lelkemmel akarok kezedbe kapaszkodni és bízni a szeretetedben. Adj bátorságot, hogy már ma megtegyem az első lépést. Ámen.

forrás: Renee Swope: When Fear Paralyzes Your Faith Encouragement for today, 2013.06.05. www.proverbs31.org/devotions fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu