Miért szorul össze a szívem, mikor a régi karácsonyokra gondolok? Arra az időre, mikor gyerekszívem megdobbant a párszáz forintos ajándék láttán, kincsnek számított egy narancs és pár szem mogyoró, amit aztán hónapokon át őrizgettem a szekrényemben a matrica- és bélyeggyűjtemény mellett, abban a szép, lila dobozban, amit a nagymamámtól kaptam… Nem az Alpokba készültünk síelni, hanem a kisdombra szánkózni… Rohantunk ki a hóba, hárman-négyen kapaszkodva egy szánkóra,csúszkáltunk a patak jegén, rajzoltunk a jégvirágos ablakra, majszoltuk a konzumszaloncukrot… és… és mennyire boldogok voltunk! 

Mit meg nem adnék azért, ha még egyszer ülhetnék azon a szánkón, és siklanék le a gyönyörű, csillagfényben ragyogó havon… el a vacogó galagonyabokor mellett… úgy, mintha sosem állna meg a szánkó, sose olvadna el a hó, sose kéne felnőni … mintha sose változna a világ…

…mintha a világ mindig ilyen egyszerű és otthonos maradna… mintha a narancs, a mogyoró és a színes ceruza sosem értéktelenedne el… az utca, a patak és a kisdomb megmaradna egy csodákkal teli, végtelen világnak… 

Elfogadnám újra a térdén és fenekén foltozott nadrágomat… csak kacaghatnék újra a szánkón, csak várnám még egyszer olyan izgatottan a karácsonyt, csak örülnék még egyszer annyira egy apróságnak… csak örülnék, csak szeretnék, csak hinnék még egyszer annyira és úgy, mint akkor…

Ehelyett most kinyitom a kocsiajtót, kiszállok, és átvágok a szürke, zsúfolt parkolóházon, hogy aztán belépve a bevásárlóközpontba magával ragadjon a csomagokkal megpakolt, nyüzsgő emberáradat. Mik lehetnek a táskákban? Mennyi pénzt elkölthetnek ezek az emberek! Hányszorosát a mogyoró, a színes ceruza árának! Ennyivel boldogabbak lennének a mai gyerekek? Nem hiszem…

Pedig ők – míg meg nem fertőzi őket a fogyasztói társadalom – ugyanolyanok, mint mi voltunk egyszer. 

A hároméves unokaöcsém, nagy izgalommal tisztítgatta a saját és kishúga cipőjét, mikor a télapót várta. Nagyon be volt zsongva, még levelet is írt neki. És tudjátok, mit kért tőle? Nem csillogó-villogó, zenélő játékokat, különleges édességeket… hanem egy piros almát és színes ceruzát.

A „Mikulás” – aki ebben a mai világban már el is felejtette, hogy a boldogságot milyen apró dolgokba is lehet csomagolni – először meglepődött, majd mosolygott, és tudta, hogy ez lesz a tökéletes ajándék. Így a szatyornyi édességet, amit a kis cipő mellé éppen rakni készült, inkább visszavitte a spájzba, és keresett helyette egy almát és néhány ceruzát. Az unokaőcsém másnap nagyon boldog volt.

Készülődés

„Már csak 15 nap karácsonyig!” - villan fel a reklám a hírportál oldalsávján. Micsoda ócska marketingfogás; így rám ijeszteni december elején, hogy náluk vegyek ajándékot... A biztonság kedvéért gyors pillantás a naptárra, valamivel lassabb fejszámolás, és rémült felismerés, hogy de, mégis jól tudják...

A hideg vizes zuhany után megpróbálok listát készíteni arról, hogy kinek szeretnék ajándékot adni, és milyen ötleteim vannak. A gyászos mérleg persze nem tesz nyugodtabbá. Pedig jó lenne kézzel készített ajándék, mert az olyan személyes... Mindenképpen neki kell látni a lakás díszítésének, … takarítás, sütés-főzés, na és mit fogok felvenni?

Ám közben ott suttogja az a jól ismert Hang belül: mire is készülsz valójában? Mire emlékezel majd? Hogy teljesen kifáradva, ám büszkén-szemlesütve fogadhatod a köszönetet az eltalált ajándékért, fantasztikus zserbóért és stílusos adventi koszorúért; hogy még az ablakokat is sikerült lemosni...Nem felejtetted el pont a Születésnapost? Készíted-e a lelked is az Ünnepre, mert jön hozzánk a Királyok Királya... ?

Mi készítjük az ajándékokat, a fenyőfát, a bejglit és a lakást. Isten készíti az istállót ott Betlehemben, hogy küldje a Fiát. Amikor látja, hogy mindent összekuszálok, veszekedek, durcás és önző vagyok; ahelyett, hogy jogosan hátat fordítana, olyan szívvel akar megajándékozni, amiben ezek helyett szeretet él. Küldi az egyetlen Fiát, és már készíti a keresztet a Golgotán...

Mire is készülsz valójában?