"Én pedig szüntelen reménylek, és szaporítom minden te dicséretedet."
Zsoltár 71,12
Néha úgy tűnik nekem, mintha a reményt csupán valami végső, utolsó esélyként hagynánk meg magunknak. valahogy úgy, mint középiskolában, amikor nem készültem és kiderült, hogy dolgozat jönne és az egyik osztálytársam odaszólt: Reménykedj, hátha nem írunk!
Vannak, akik azt gondolják, hogy a remény a gyengék és a gyávák végső mentsvára, pedig nem így van. Ha annak tekintenénk, magát a reményt ölnénk ki a saját szívünkből.
Mert ha csak akkor van szükségünk rá, amikor nincs esély, akkor mi erősít majd meg minket? A véletlen? A szerencse? Akinek nincs reménye az lesz babonás, vagy hisz a végzetben, de szinte soha Istenben.
Éppen ezért mi keresztények legyünk erősek, bátrak, vagy elesettek, rászorulók a remény mindig kell nekünk.
A remény ugyanis nem más, mint Istenbe vetett bizalom alapja, vagy más néven a hitre vezető út.
Hát nem úgy kezdődött, hogy elfogadtunk valamit Isten nekünk tett ígéretéből és az teljesedett? Ez a valóra válás indított el bennünket a hit útján.
Aztán jött a következő ima, majd az azt következő és a sok imatapasztalat biztos alapokra állított minket.
Megértettük, hogy Megváltónkra mindig számíthatunk.
A hívő ember számára a remény mindennapi kenyér, állandó tapasztalat, ami hálát csepegtet a szívébe és ez ösztönöz bennünket arra, hogy dicsérjük érte Istent.
Hiszen minden reményünk végül Jézusban vált valósággá!
Kapcsolódó hírek:
Bizalom és reménység
Eljön a nap...
Krisztusban beteljesedve
Hiszek az életben