Jól töltöttük az időt...

Két emelet között elromlott az áruházi lift. Az eladók közölték az üzletvezetővel, hogy jó lesz sietni a javítással, mert egy idősebb hölgy szállt be csak, és teljesen egyedül egy vasketrecben? - az ilyen idős embereknél sosem lehet tudni... Az üzletvezető bizonyosságot akart, és lekiáltott a liftaknába:

- Teljesen egyedül tetszik lenni?

- Nem, nem vagyok egyedül! - volt a meglepő és megnyugtató válasz.

A javítás időbe telt. Amikor végre újra elindult a lift, az üzletvezető személyesen várta a bennszorultakat a földszinti ajtóban. Meglepetésére egyedül szállt ki az idős asszony.

- De hát azt tetszett mondani, nem tetszik egyedül lenni?!...

- Nem is voltam. Isten volt velem, és tudja, nagyon jól töltöttük az időt...

N. V. Peale nyomán

--------------

Lépésről lépésre...

- Tudod - mondta az öreg Bobo, az utcaseprő kis barátnőjének, Momónak -, tudod, néha egy nagyon-nagyon hosszú utca áll előttünk. Azt hiszed, ez olyan rettenetesen hosszú, hogy ezzel sohasem fogok végezni. És akkor az ember elkezd sietni. Egyre jobban siet. De amikor felpillantunk, azt látjuk, hogy a távolság, az nem fogy, nem lett rövidebb az előttünk álló út. És akkor az ember még jobban erőlködik, mert fél, hogy sohasem készül el. Végül akadozni kezd a lélegzetünk, lihegünk és kikészülünk. De az utca, az még mindig ott tátong előttünk.

Hát, tudod, nem így kell ezt csinálni, Momo! Sohasem szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre, a következő lélegzetvételre, a következő mozdulatra, a következő napra. Mindig csak a soron következőre, többre nem. És akkor elkezd az egész örömöt szerezni. És - ez is fontos - akkor egyszerre jól csinálja az ember a dolgát. Aztán - egyszer csak - észrevesszük, hogy lépésről lépésre az egész utcával elkészültünk. Sokszor azt sem tudjuk, hogyan. Még csak nem is lihegünk. És ez fontos.

Michael Ende Momo című regénye nyomán

--------------

Időbeosztás

Az időbeosztásról tartott előadást menedzsereknek a híres szaktekintély.

Minden bevezetés nélkül kitett egy kancsót és egy kosarat a pulpitusra. A kosárban lévő kövekkel elkezdte megtölteni a kancsót. Mikor már több nem fért bele, megkérdezte a hallgatóságot:

- A korsó most tele van?

- Igen - hangzott az egyhangú válasz.

A tudós nem reagált erre a megállapításra, hanem apró sóderért nyúlt a kosárba és lassan beleszórta a korsóba a nagy kövek közé. Egy maroknyit, aztán még egyet. Majd megrázta a korsót, és még egy maroknyi sódert töltött bele. Ezután újra feltette a kérdést:

- Most tele van a korsó?

A legokosabbak a hallgatóságban kapiskálni kezdtek valamit, és óvatosan csak annyit mondtak:

- Valószínűleg nem.

- Nagyon jó! - mondta a szakember, és egy nagy zacskó homokot vett elő a kosárból. Finom sugárban öntötte be a kövek és a sóder közé. Amikor színültig megtelt a korsó, újra feltette a kérdést:

- Most tele van a korsó?

- Nem! - kiáltották a hallgatói.

- Nagyon jó! - mondta a tudós, és mint várható volt, egy üveg vizet vett elő a kosárból, és csordulásig töltötte vele a korsót. Mikor elkészült a kísérlettel, tekintetét a hallgatóságra emelve ezt kérdezte:

- Milyen nagy igazságra irányítja ez az experimentum a figyelmünket?

Rövid gondolkodás után a legbátrabb menedzserek megpróbálkoztak egy válasszal:

- Azt példázza, hogy még sok feladatot vállalhatunk el akkor is, ha úgy érezzük, hogy időnket betábláztuk teljesen.

- Nem, egyáltalán nem! - kiáltott fel a tudós -, egyáltalán nem erről van szó. A nagy igazság, amire kísérletünk rávezet ez: aki elsőként nem a legnagyobb köveket helyezi el a korsóban, az később nem fogja tudni beletenni azokat!

Síri csend ülte meg a termet. A tudós folytatta:

- Melyek életünk valóban nagy kövei? Az egészség? A család? A barátok? Álmaink és kívánságaink teljesülése? - vagy egyszerűen azt tenni, amihez kedvünk van? Tanulni? Egy nemes célért küzdeni? Vagy valami egészen más?

Aztán még hozzátette:

- Ne feledjék, először a legnagyobb kövek helyét kell biztosítani az életünkben - különben elhibázzuk életünket! Ha a mellékes dolgokat helyezzük előtérbe, nem marad hely a lényeges számára. Először mindig fel kell tenni a kérdést: Mi az, ami igazán fontos?

Búcsúzóul ennyit mondott:

- Adjon Isten elég bölcsességet valamennyiünknek ahhoz, hogy a fontosat és a lényegtelent megkülönböztetni tudjuk!