Manapság gyakran panaszkodunk, hogy boldogtalanok vagyunk, a párunk csúnyán bánik velünk, meg amúgy is egy elmebeteg, de a legtöbb ember baleknak néz minket, és csúnyán kihasználja csak a másikat. Gyakorlatilag félünk egymástól…
Most mi legyen? Pokol ez a földi élet vagy mennyország?
Hagy meséljek el neked egy tanmesét.
Pokol és a Mennyország (már ami a szívünkben van) egy olyan hely, ami tele van rizzsel, és hosszú pálcikákat adnak hozzá a kezünkbe. A pálcikák 2 méter hosszúak.
A Pokol lakói kétségbeesetten, növekvő éhséggel próbálják a rizst a szájukba emelni, de képtelenek rá, mert a karjuk sokkal rövidebb, mint 2 méter, így egyre éhesebbek és dühösebbek.
A Mennyországban ugyanez a helyzet. Az ottaniak kezében is 2 méteres pálcika van, és törökülésben gubbasztanak a rizshegy előtt. Ám az ő arcuk örömöt és jóllakottságot sugároz. Ők ugyanis egymással szemben ülnek, és egymást etetik a hosszú pálcikáikkal. Így aztán senki nem marad éhen…
Értitek a mesét?
Ha magunkat akarjuk boldoggá tenni, ha magunkat akarjuk szeretettel „tömni”, bizony boldogtalanok maradunk és a szívünk magányos lesz.
Arra kell figyelnünk, hogy a körülöttünk élőket, pl a társunkat boldoggá tegyük, és ő viszonozni fogja igyekezetünket, szinte észre sem fogja venni, és ő is elkezd boldoggá tenn minket.
Különös igazság:
A MÁSIKAT – AZ ODAFIGYELÉSÜNKKEL - KÉPESSÉ KELL TENNI ARRA, HOGY BOLDOGGÁ TEGYEN MINKET!
Kapcsolódó hírek:
Tanmese a sártócsáról és az igaz barátságról
A KIS CSAVAR/tanmese/
AZ IRGALMAS SZAMARITÁNUS MAI VÁLTOZATA
RÖVID TÖRTÉNETEK