Az életben néha előfordulnak nagy pillanatok. Ha mindent megteszel azért, hogy másoknak is legyenek nagy pillanatai, magadnak is részed lesz néhány páratlan pillanatban. - E. H. Kinney

Sok felejthetetlen pillanatnak örültem életem során. Hét-nyolc esztendős koromban azonban roppant kevés ilyen pillanatban volt részem. Beteg lettem, és megállapították, hogy gyermekbénulásom van. Betettek egy nagy szobába, amelyben harmincöten voltunk, valamennyien vastüdőben. Sokat sírtam, mert senki nem látogathatott meg, még anyám és apám sem. Nem tudtunk beszélgetni, átölelés szóba sem jöhetett.

A gyermekbénulástól való félelemben még az ápolónők is kerülték a velünk való kapcsolatot. Előfordult, hogy egy teljes éjszakán át feküdtem a hányadékomban, mert túlságosan beteg és elesett voltam ahhoz, hogy segítséget kérjek.

Másnap reggel bejött az orvos, kiemelt a vastüdőből, letett a hideg keményfa padlóra, és megmosdatott. Aztán magához ölelt, és azt mondta, hogy Isten szeret engem. Utána sírni kezdett, és én vele sírtam. Ez páratlan pillanat volt a számomra.

Végül hazaengedtek. Néhány napja voltam csak otthon, amikor eljött hozzánk egy orvos és egy nővér. Azt mondták a szüleimnek, hogy a laborvizsgálatok szerint tébécém van. Vagy visszavisznek a kórházba, vagy otthon maradok, de teljesen elkülönítve. Az otthont választottam.

A hálószobámban természetesen sokkal jobb volt, mint a vastüdőben, de a családomtól és a barátaimtól való elkülönítést így is nagyon nehezen viseltem. Emlékszem, karácsonykor a papám kopogtatott az ablakomon. Kinéztem a kertet borító friss hóra, és láttam, hogy papám a lábával a következő szavakat írta bele: ,,Szeretlek, Tommy". Ez is egy oly kétségbeejtően sóvárgott páratlan pillanat volt.

A sok betegség, a lassú gyógyulás miatt éveket kellett kihagynom az iskolában. Nagyon izgatott voltam, amikor végre megint iskolába mehettem. Akkor jöttem rá, hogy milyen sok mindent elfelejtettem abból, amit addig megtanultam.

A tanító az első napon rám parancsolt: - Tommy, gyere ide, ülj egészen előre. - Nagy srác voltam, az asztalom pedig kicsi. Zavarban voltam, nem akartam, hogy mindenki engem bámuljon.

A tanító ekkor ezt mondta: - Lássuk csak, mit tanultál, mialatt lógtál, beteg voltál, vagy mi volt veled a probléma. - Azt akarta, írjak fel egy szót a táblára, de úgy éreztem, a nevemet sem tudom leírni. Megpróbáltam beszélni a tanítóval, de nem figyelt rám, s végül kiküldött az osztályból. - Rosszul viselkedsz. Menj ki innen!

Többet nem mentem vissza az iskolába, és csak akkor tanultam meg írni, amikor a két fiam már felnőtt. Természetesen nagy hátrányt jelentett számomra, hogy nem tudtam sem írni, sem olvasni.

Keményen dolgoztam, és igyekeztem jó megélhetést biztosítani a családomnak. S hatvanon túl én, az egykor írástudatlan, könyvet írtam az életemről, analfabétából íróvá lettem. 

Mióta nyugdíjas vagyok, azzal foglalkozom, hogy minél több írástudatlan felnőttet rábírjak a tanulásra.

1992 óta több mint hatszáz beszédet tartottam, és sok történetet mondtam el arról, hogyan változott meg azoknak az írástudatlan felnőtteknek az élete akik megtanultak írni és olvasni.

Az is jelentett néhány páratlan pillanatot, amikor másokat biztattam arra, hogy segítsenek azoknak, akik még nem tudnak írni.

Legszívesebben a foglyoknak beszéltem az írás, a tudás hatalmáról. Az Egyesült Államokban a rabok nyolcvan százaléka nem tud írni, olvasni.

Nagy pillanatot jelentett számomra, amikor a közelmúltban az egyik börtönben kiosztották a vizsgát igazoló bizonyítványokat.

A vizsgázók ,,nehézsúlyú" bűnözők voltak, ezért a börtönben nagyon vigyáztak rám. Bárhova mentem, a rabok bilincsben, mindenütt fegyveres őrök, a termen belül és kívül is.

Miután a börtönőr bemutatott, odasúgta: - Semmi esetre se adja át a mikrofont, és ne menjen közel az elítélthez.

Gratuláltam az embereknek, okleveleket és jutalmakat osztottam szét. Az elítélteknek ezt a csoportját soha nem fogják szabadon engedni, mégis jobb életet reméltek attól, hogy olvasni tudnak akár olyan helyekről is, ahová sosem fognak eljutni.

Az egyik rab felállt, és megkérdezte, közelebb mehet-e a dobogóhoz. Rápillantottam a börtönőrre, aki nemet intett. Ránéztem a fiatalemberre, és láttam, hogy könnyes a szeme. - Mr. Harken, csupán a nagyapámnak szeretnék valamit mondani - kérlelt.

Megint ránéztem az őrre, aki ismételten nemet intett. Amikor visszafordultam a fogolyhoz, könyörgő tekintetét látva így szóltam:

- Jöjjön ide!

- Köszönöm, Mr. Harken - mondta. Kisfiús arcára nézve meg voltam győződve, hogy teljesen ártalmatlan. Remegő kézzel vette át a mikrofont, megtörölte a szemét, és megköszörülte a torkát.

- Tudják meg, hogy ott, a vendégek közt, az az idős úr a kopott tréningruhában, a nagyapám. Bizonyára emlékszik rá, hányszor űztem tréfát belőle és a ruháiból. Nagyapó - folytatta -, soha nem fogok innen kikerülni, mert nem azt tettem, amit tanácsoltál. Most azonban megszereztem ezt az oklevelet, mert meg akartam mutatni neked, hogy olyat is tudok tenni, ami helyes. Szeretlek, nagyapó, és sajnálom, ami történt.

Visszavettem a mikrofont, és hívtam a nagyapát, jöjjön ide, ölelje át az unokáját. Ránéztem a börtönőrre és a többi fegyveresre. Mindenki meg volt hatódva. Ez a páratlan pillanatot soha nem fogom elfelejteni.