Bertalan Gyula : A GYAPJÚKENDŐ

Kétségbeesve támasztottam a híd korlátját.
Hányingerem volt, remegtem.
A Duna csendesen morajlott, a fekete sötét víz csobogva kerülte ki a híd pilléreit.
Hajnal volt. Néha egy-egy autó haladt át a hídon.
A játékterem bezárt, a gépek elnyelték az egész havi fizetésemet.
Elúszott, mint korhadt fadarab a Dunán.
Tedd meg, biztattam magamat!
Csak egy lépés, elrugaszkodsz, és minden megoldódik. Repülés, csobbanás és te is beolvadsz a sötétbe.
Kétségbeesve támasztottam a híd korlátját.
Valaki megfogta a vállam. Egy öreg nénike állt mellettem. A semmiből került elő. Szakasztott olyan volt, mint a dédmamám, kicsi, törékeny, piros mosolygó orcával. Vállán a térdig érő gyapjúkendő. Levette, a hátamra terítette.
- Fiam, te nagyon fázol, remegsz.
Óvatosan megfordultam. Barna mosolygó szemét rám emelte.
Legalább két fejjel alacsonyabb volt nálam, de nekem úgy tűnt, mintha a négy szemgolyó most egy síkot alkotna.
Apró ráncos kezeivel a kötényébe nyúlt, és csörögve előhúzott egy szem savanyú cukorkát.
Drága dédmamám dugdosta így apró zacskóba nekem a cukrot gyerekkoromban. Felém nyújtotta.
- Tessék, edd meg, neked hoztam!
- Nem, köszönöm, én már nem szeretem a cukrot. -próbáltam visszautasítani, de ő hajthatatlan volt.
- Edd csak meg, ez nem akármilyen cukorka. Nagyon messziről hoztam, neked, mert szükséged van rá.
Nem akartam megsérteni, elfogadtam és óvatosan a számba tettem. Érdekes íze volt. Édes, savanyú, ezernyi gyümölcs aromájú és valami nyugtató.
Behunytam a szemem, lassan forgattam a fogaim között, nehogy egyetlen grammja is kárba vesszen. Mikor a cukorka utolsó darabja is elolvadt, kinyitottam a szemem. A kedves öreg nénit már sehol sem láttam. Csak a meleg gyapjú kendő maradt belőle, amit a vállamon felejtett.
Haza indultam. Az eljátszott fizetésem utáni botrányok lassan elcsitultak.
Belevetettem magam a munkába. Lassan rendeződött az életem. Soha többet nem mentem még a játékterem közelébe sem.

A gyapjúkendőt azóta is őrzöm, hátha egyszer én is ráteríthetem valaki didergő vállára...