A sokaság rájuk támadt, az elöljárók pedig letépették ruhájukat, és megbotoztatták őket. Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket.
Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta.
Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket.
Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. Pál azonban hangosan rákiáltott: "Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!"
Erre az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé; majd kivezette őket, és ezt kérdezte:
"Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?"
Ők pedig így válaszoltak: "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!"

ApCsel 16,22-31.

HAMVAZÓSZERDA

Áldom az Urat mindenkor, állandóan őt dicséri szám. (Zsolt 34,2)

Döbbenten olvastam az üzenetet. Sok száz kilométerre édesanyám a rákbetegséggel való küzdelmének végéhez közeledett. Két hete még erős és bizakodó volt. Érzelmeim teljesen elborítottak: düh, hogy nem lehetek közel hozzá; bánat, hogy soha nem lesz már úgy, mint régen; és rémület, miközben eszeveszetten kerestem valamit, bármit, hogy segíthessek rajta. Imádságomban felkiáltottam: "Uram, nem tudom, mit tegyek"!
Mindannyian találkozunk olyan helyzetekkel, amelyek kicsúsznak a kezünkből. Pál és Szilász azonban mutatott egy követendő utat.
Láncokba verve hevertek egy sötét tömlöcben, testük a botütésektől összeverve, nem voltak urai a körülményeknek. Mégis imádkoztak, és énekkel magasztalták Istent, a fogolytársaik pedig figyelték őket. Isten meghallgatta imáikat, és válaszképpen kiszabadította őket a fizikai börtönükből. Majd megszabadította a börtönőrt és családját a lelki börtönből.
Annak a napnak keserű pillanataiban Isten dicsőítését választottam, felcserélve a keserűséget Isten jelenlétéért való hálaadással. A veszteség fölötti bánat helyét átvette a hálaadás mindazért, amim van, és az örökkévalóság ígéretéért.
A rémület elmúlt, és beköltözött a békesség.
Amikor tanácstalanok vagyunk, tehetjük azt, amit mindig tudunk: magasztalhatjuk Istent, és bízhatunk, hogy megszabadít minden aggodalomtól.

Imádság: Drága Istenünk, segíts, hogy neved dicsérete legyen mindig ajkunkon és szívünkben! Ámen.

Ha Istent magasztalom, aggodalmaim eltörpülnek.
Shelley Pierce (Tennessee, USA)