Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában;
Zivataros hideg éj van,
Édes anyjok künn a sírban.
Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, úgy alhatnám!
Mond az egyik s el nem alszik,
Sóhajtása föl-fölhallszik.
Beteg vagyok, édes anyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.
Édes anyám, gyújts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!
Harmadik mond, mindenik sír
Temetőben mozdul egy sír.
Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sírból édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Haza felé, az ösvényen.
Arca halvány, hangja a régi,
Fia, lyánya megösméri;
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.
Az egyiket betakarja;
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja;
Harmadikat ápolgatja.
És ott virraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három;
Majd megindul, széttekinget,
Keresi a régi rendet.
Rendbe hozza a szobácskát,
Helyre teszi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.
Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni virradóra!
Visszanéz a véghatárral...
Sír megnyílik, sír bezárul.
Oh a sír sok mindent elfed
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.
1866
Kommentáld!