A szívem nehéz volt és magányra vágytam
Sétára indultam hát, hogy könnyebb legyen
Kínzó gondolatok súlyát elviselni
Amelyek oly mélyek, mint egy börtön-verem.
Bukdácsolt a lelkem és csak vitt a lábam
Ki a nagy határba, kertek alján mentem.
Feltörő emlékek őrzőjévé váltam.
Egy vén tölgyfa tövén végre megpihentem.
Leültem a fűre, s hallgattam a csendet.
A szívem csattogott, dobolt a fülemben,
Majd szép lassan csitult, s számolta a percet,
És a gondolatok rendeződtek bennem.
Mint sima víztükör, melybe belecsobban
Egy kő és elnyeli, s körkörösen lüktet
Mint a beteg szív, ha utolsókat dobban
És mások lelkébe bánat-rózsát ültet
És végül kisimul, Megáll és kifeszül.
Így feszültek ki a gondolatok bennem
Minden tiszta lett már, mint az ég, ha derül
Ráébredtem végre, mi nyomja a lelkem
Igen lehet, hogy én megalkuvó vagyok
Attól félek talán, hogy az másnak fájna,
S nem mondom ki mindig azt, amit gondolok
Csak, hogy mindenkinek szép maradjon álma
Lehet, hogy jó ez így. Vagy változnom kéne?...
Nem tudtam dönteni, s felnéztem a fára
Talán égi jelet, vagy tanácsot kérve.
Egy dalos madárka épp leült egy ágra
Egyenest rám nézett, gombszeme csillogott
A meglepetéstől szóhoz sem jutottam,
Csiripelt vagy kettőt, s közben bólogatott
Azután felröppent, s egyedül maradtam.
Hogy ez égi jel volt? Nem tudom még ma sem
Vagy csak véletlenül szállt le a kismadár?
De már nem is töröm rajta én a fejem
Segített dönteni és így tudom ma már
Az leszek, ki voltam, míg az időm lejár.
Kommentáld!