A szülő és a nevelő - akár az édes anyaföld - áldott humusz.
A gyermekeket Isten mint a csíráztatásra érett búzaszemeket hintette a szívedbe, bízta rád.
Feladatod óriási: tőled függ, hogy befogadod-e a magot, nagyra növeled-e, százszoros terméshez ringatod-e akár viharokon, fagyokon keresztül is, vagy tövises szikes földeddel megfojtod benne az emberré válás, a nemlétből a létbe való lendülés csodáját.
Ha tespedt, megkövesedett az ember, akkor a rábízott élet kibomlásának lendülete összeomlik, fejetlenül félszegségbe torzul, és satnya, magtalan élete számára még az áldó, simogató napfény, az eső is teher lesz.
A szülő istenáldotta munkát végez! Ő az, aki a gyermek tipegő léptét, fényre nyíló lényét hordozza. A hajtás belőle él, és vonja ki üde zöldjét, aranyló selymét.
Nagy viharokban a szél róla akarja letépni a gyermeket, hogy játszódjon vele, hogy elfonnyasztott, összetört testét eldobja örökre.
Ezért légy biztos támasza gyermekednek, hogy megőrizd és növekedéshez segítsd naivul zsenge, magabiztosan ringó, mégis törékeny lényét!
Gyermeked gügyögve neked mondja ki élete első szavait. neked hozza haza a rétről kis kacsóiban élete első csokor virágait.
Neked mondja el álmait, hivatásának alakulását, bontakozó szerelméről veled beszél csendesen, esküvőjén te leszel az örömanya, az örömapa.
Ő ajándékoz meg drága unokákkal.
Ő lesz az, aki életed alkonyán, talán kerekes székedben még egyszer kigördít a természetbe, hogy megcsodáld a naplementét szülőfölded felett.
Vállald ezért a felelősséggel a gyermekeidet! Ha te szeretettel, felelősen ápolod és gondozod őket, nagyra nőve majd ők is ápolnak és gondoznak téged, jóságodért cserébe letörlik szemedről a könnyet.
/Bőjte Csaba/
Kommentáld!