Dobos Johanna es Hajnalka: MONDD, MÉRT ENGEDED...
Mondd, Uram mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Ha őszintén szerető, hallk szavak,
Mint csöndes réten kiáltó ember
Kedves viszhangra hiába várnak
S viszonzatlan ölelésekkel
Néma karok, egyedül maradnak,
Egy magányba öltözött életben.
Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Ha karjai a messze távolnak,
Elszakitanak egy kedves embert,
Mért nem örülünk a pillanatnak,
Hogy, ha újra látjuk, majd megismer
S, hogy ott él lelkében arcunknak,
Kedves emléke, minden vonása.
Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Ha megsimogat a kéz, melynek
Kedves puhaságát felváltották
Érdes ráncai a gyors időnek,
Mért érezzük a féltés fájdalmát
S nem örülünk az agg kezeknek,
Annak, hogy régóta simogatnak.
Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Ha porrá vált arcok hiányoznak,
Emlékek súlyos magánya mellett,
Mint rozsdás, őszi levelek a fának,
Mit halálra itélnek bús szelek,
Mért fájnak a megmaradt világnak,
A halottakkal átélt örömök.
Mondd Uram, mért engeded, hogy fájjon
A legdrágább kincsünk e világon,
A szeretet...?
Kommentáld!