Bronnie Ware, egy ausztrál nővér évekig dolgozott haldokló betegek mellett, és beszélgetett olyanokkal, akiknek heteik, hónapjaik voltak hátra. A haldoklók vallomásairól feljegyzéseket készített az Inspiration and Chai nevű blogra, illetve könyvet is írt a tapasztalatairól. Ware szerint a halál közelségével olyan fantasztikus tisztánlátás alakul ki az emberekben, hogy csak tanulhatunk bölcsességeikből. Ahogy elmondta, érdekes módon arra a kérdésre, hogy mit bántak meg, vagy mit csinálnának másképp, szinte ugyanazok a válaszok hangoztak el.

A nővér tapasztalatairól, az életükre visszatekintő emberek vallomásairól a The Guardian internetes kiadása készített összefoglalót.

Az 5 leggyakoribb vallomás

1. „Bárcsak lett volna elég bátorságom ahhoz, hogy a saját életemet éljem, ahelyett, amit mások elvártak tőlem.”

Ez volt a leggyakoribb, megbánást tanúsító mondat. Amikor az ember rájön, hogy az élete végéhez közeledik, akkor látja csak igazán, mennyi álma maradt beteljesületlen – tanúsítja a felismerés. A legtöbben nem vesznek tudomást az igazán fontos vágyaikról, nem tartják elég fontosnak az álmaikat, így annak a tudatában kell távozniuk, hogy voltak ugyan választási lehetőségeik, de a legfontosabb kérdésekben esetleg rossz döntéseket hoztak.

2. „Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.”

Csaknem minden férfi szájából elhangzott ez a mondat. Nagy bánatuk, hogy túl sok időt vesztegettek el az életükből a munkájukra. Elmulasztották gyermekeik felcseperedését, kevés időt töltöttek szeretteikkel, a családdal, a barátokkal, a munkájuk miatt számtalan lehetőség mellett mentek el, amelyek az élet legfontosabb élményeit jelenthették volna. De a túl sok munkára pazarolt időre panaszkodtak a nők is, olyanok is, akik még csak családfenntartók sem voltak.

3. „Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet.”

Rengetegen elfojtják az érzelmeiket, csak azért, hogy kerüljék a konfliktusokat. Ez az egyik oka, hogy sokan utólag középszerűnek érzik az életüket, s rá kell döbbenniük, hogy ha vállalják az érzelmeiket, kevesebb megalkuvással kellett volna leélniük az életüket. A sok keserűség és neheztelés pedig sok esetben hozzájárult a betegségek kialakulásához.

4. „Bárcsak meg tudtam volna tartani a barátaimat.”

A barátság jelentősége és a barátok iránt érzett kötődés vágya is felerősödött a betegekben. Belátták, hogy nem szántak elég időt a fontos kapcsolatokra, és nem tettek elegendő erőfeszítést fenntartásuk érdekében.

5. „Bárcsak boldogabb lettem volna.”

Az, hogy mennyire élünk boldogan, részben a mi döntésünkön múlik. Sokan bánták, hogy a régi szokásokhoz, felállított mintákhoz ragaszkodtak, vagyis a kevesebb kockázattal járó utat választották a felhőtlen, önfeledt, kissé meggondolatlan élet helyett.

/ötvenen túl.hu/