Van egy titkos barátom, aki jobban ismer engem, mint én önmagamat. Sohasem tesz nekem szemrehányást, de szelíd tekintetéből kiolvashatom, ha megbántottam valamivel. Ő mindig mellettem áll.

Én gyakran válok az ellenségévé, de ő sohasem lesz irányomban ellenséges. Megvéd még önmagamtól is.

Amikor körülöttem minden zűrzavaros, amikor úgy érzem, összeesküdött ellenem a világ, amikor semmi sem sikerül, ő odalép mellém, és velem sír.

 „…áldást nyer általad… a föld minden nemzetsége” (1Mózes 28:14)

Dr. Victor Pearce, egy oxfordi professzor írta meg a ,,Mit köszönhet a világ a keresztyéneknek" című könyvében az írógép történetét.

„Az írógép volt a modern szövegszerkesztő előfutára. De mire kellett egy kereszténynek, hogy ilyet találjon fel? Hogy prédikációkat írjon le vele.

Komolyan mondom!

Christopher Sholes aggódott lelkipásztora miatt, akit egész héten lefoglalt, hogy egy járvány áldozatait látogatta, vigasztalta a gyászolókat, és elvégezte a temetési szertartásokat.

,,És mielőtt kiáltanának,én felelek,ők még beszélnek,és én már meghallgattam."Ésa.65:24

Lelkészcsaládban nőttem fel,és már zsenge koromban tudtam Jézusról.Megtanultam szeretni Őt ,és hittem,hogy bármikor segiteni tud.Kincsként őrzöm emlékezetemben a perceket,amelyeket édesapámmal töltöttem.Hangosan készitette elő prédikációit,hogy kétszeresen váljanak javamra.A megfeszitett Jézust ábrázoló képet mutatott.Láttam a vércseppeket rajta,és fiatal szivem meghatódott.

Mielőtt orvosi rendelőt nyitottam, egy kórházban alorvos voltam. Ott nagyon sok szenvedő, kétségbeesett emberrel találkoztam, de hívő emberekkel is. Ezeknek életében felcsillant valami, amit édesanyám életében mindig csodáltam.

Édesanyám jámbor asszony volt. Sokszor beszélt velem Jézus szeretetéről. Hallottam az imáit; sokszor tusakodott mások lelki üdvösségéért. De mindez reám hatástalan maradt, sőt egyre keményebb lettem. Jártam a magam útját. Egy belső hang néha intett, vádolt, de én csak nem akartam édesanyám hitét követni.

A második világháború Don-kanyari rémségeiről sok levél számolt be, dokumentumok és emlékek bizonyítják a magyar katonák kiszolgáltatott helyzetét. Antal, a harcok közepette, lefagyott lábujjakkal került hadifogságba és mire hazaindulhatott, kereken tíz esztendő telt el...

Antal állapota siralmas volt, idegrendszere tönkrement.

Haza, sem mert rögtön menni, öreg apjához tért be először, aki messze lakván fia családjától, nem tudott róluk semmit. Amikor Antal bevonult, tízéves fiát hagyta hátra feleségével, így meg volt győződve róla, hogy őt azok már rég elsiratták.

Galambos bácsi nagyon beteg volt. Tudta ezt ő is, és magában le is számolt az élettel. A felesége mégis végtelen gondossággal ápolta.

- Nem kell ez már - mondogatta az öreg, - úgyis elmegyek nemsokára.

Ha az asszony ilyenkor ellenkezett vele, csak legyintett. - Kár beszélni róla.

Galambosék kettesben éltek. Volt ugyan két lányuk, de az egyik Kanadába ment férjhez, és bár küldött néha egy-egy levelet, évek óta nem látták.

Egy történet amelyben a diák meg akar viccelni egy embert:

Egy fiatal diák sétált a tanárával. Az út túloldalán sétálva a diák meglátott egy régi cipőt, amely valószínűleg a szegény paraszté volt, aki a közeli területen dolgozott, és már befejezte a munkáját ..

A diák azt mondta a tanárnak:

- Vicceljünk meg azt a parasztot. Rejtsük el a cipőjét, és titokban figyeljük, hogy mit fog tenni.

Aztán a tanár így válaszolt:

- Fiatalember, soha ne viccelj más nyomorával és fájdalmával.

A 20. század végén a világ újra felfedezte az emberiség egyik elfelejtett hősét. Sir Ernest Schackleton sark-kutatót.

1914 decemberében Sir Ernest Shackleton 27 emberével az Endurance nevű hajón a Déli-sark felé tartott.

Az volt a szándéka, hogy átkeljen az Antarktisz egyik végétől a másikig. Ám abban az évben a sarki nyár nem köszöntött be.

165 km-re a céltól és veszélyes jéghegyek közt haladva, Shackleton kénytelen volt megállni, és várni, míg megolvad a jég.

Vasárnap délután történt. London egyik legszegényebb negyedében egy nagy összejövetelen. Ha férfiakhoz szólok, gyakran gondolok a feleségükre is. Így történt, hogy igehirdetésem közben hirtelen ötlettől vezérelve a következőket mondtam:

- Férfiak! Most egy pillanatra eltérnék a témánktól és személyes tanácsot szeretnék adni. Ma határozzátok el, hogy az összejövetel után kivételesen egyenesen hazamentek. És miközben otthon a teát isszátok, jól nézzétek meg a feleségeteket és próbáljátok meg olyannak látni, amilyen akkor volt, amikor elkezdtetek udvarolni neki.

Gyöngyike nagy igyekezettel a késeket tisztította. Közben halkan dúdolt egy éneket.

E világnak sötét éjjelén

Ki-ki világítson a maga helyén.

- Mit bajlódsz annyit a késekkel? – kérdezte Márta.

- Mert az én helyemen így világíthatok – felelte vidáman Gyöngyike. – Hiszen tudod: „Ki-ki világítson a maga helyén” és én minden tőlem telhetőt megteszek.

- Én nem pocsékolnám így az erőmet – mondta Márta – úgy sem veszi észre senki.

,,Az Úr angyala tábort jár az Őt félők körül,és kiszabaditja őket."Zsolt.34:8

Édesapám gyülekezete egy igen veszélyes környéken volt.Sokszor féltünk összegyülni az istentiszteletre.

Egyik vasárnap este,amikor eljött egy megbeszélt összejövetel ideje,nem éreztem jól magam,fel sem tudtam kelni az ágyból.Édesanyám úgy döntött,hogy otthon marad velem,a férfiak pedig elmentek.Megszokott vasárnapestének indult.

Mielőtt édesapámék hazaérkeztek volna,egyik testvérnő felhivott,és érdeklődött,ha megjöttek-e már.

Mulandóság

Körülbelül 200 évvel ezelőtt felnyitották Nagy Károly sírját.

A halott hódító ülőhelyzetben volt, királyi öltözetben, csontos kezében a jogart tartva, és térdén egy Újszövetség feküdt, amelyben Márk 8: 36-ra mutatott élettelen ujjával: "Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?"

Segítség

Karl Menninger, a híres pszichiáter egyszer előadást tartott a szellemi egészségről, és válaszolt a hallgatók által föltett kérdésekre.

A léggömbnek egy tűszúrás is elég...

Egy fiatal ügyvéd csodálatos dolgozószobát rendezett be magának. Az egészre azzal tette fel a koronát, hogy egy luxustelefont vásárolt, melyet egyelőre az íróasztalra helyezett, hogy az ügyfelek előtt ezzel is növelje tekintélyét.

Megérkezett az első ügyfél.

A fiatal ügyvéd először is elvből, egy negyedóráig megvárakoztatja az illetőt.

1984 őszén a pesti Ferenceseknél egy prédikációban hallottam egy mondatot: "Villamost is lehet úgy vezetni, hogy az imádság legyen". Később a '90-es évek elején - egy trolibusz vezetőjében – igazolódni láttam ezt a mondatot!

Egy nagyon vékony, középkorú hölgy volt az. Az arcán látszott, hogy sok mindenben megpróbálta már az élet. Én az álmos reggeli órákban utaztam vele.

Nagyszerű volt! Nagyi azonban állhatatosan elutasította ezt a jelzőt. Azt mondta: -- Senki sem nagyszerűbb a saját anyjánál.

  Ha maguk elé képzelik Rosalind Russelt Mame néni című filmjében, akkor lehet némi sejtésük, milyen volt a nagyanyám. Erős alkatú és független lévén ő vezetett a városban először autót, nadrágot viselt már akkor, amikor ez még botrányos volt, és nem vetette meg a sikamlós vicceket. Nagyi jókedvűen élte le az életét, és mindenkit felvidított, akivel találkozott.

Hideg, nyirkos decemberi este volt, nem sokkal karácsony előtt. A lelkész még egyszer elindult, hogy utolsó próbát tegyen egy házaspárnál, akik válni akartak. Hónapok óta kísérletezett, hogy kibékítse őket, de semmi eredményre nem jutott. Ma, még egyszer, utoljára megpróbálja.

Az asszony nyitott ajtót, a férj fáradtan, leverten ült az asztal mellett.

A 17 éves Melinda diákmunkásként egy nagy bevásárlóközpontban dolgozik.

Egyik nap rendhagyó,megható eseménynek lehetett szem-és fültanúja.

"Az elmúlt három hónapban,mióta ebben a óriási bevásárlóközpontban

dolgozom,szomorúan figyelem meg,hogy sok idős ember a kemény munkával

megszerzett kevéske kis nyugdíját, fizetését nálunk költi el.

Onnan tudom,hogy ezt sokszor meg is említik,mikor fizetnek.

                Lombos erdő közepében a nagy tisztáson egymagában büszkén állt egy sudár fenyő. Hatalmas ágai magasra nőttek, és körös-körül szabadon terpeszkedtek minden irányba. Semmi sem gátolta, semmi sem akadályozta növését.

Kényelmesen nyújtózkodott a kora reggeli napsütésben, melengette arcát a délutáni sugarakkal. A megszokott csendben gyakran hallgatta a suttogó szelet, vagy éppen fázósan húzta össze magát, ha tombolt a nagy erejű orkán.

Ismeretlen vidéken autózva, egy férfi eltévedt. Megpróbált átnyúlni a kormányon, hogy elővegye a térképet, de közben véletlenül elrántotta a kormányt, s belecsúszott az árokba. Neki nem lett semmi baja, de az autó mélyen besüppedt a sárba. Elindult hát segítségért a legközelebbi tanyára. „Majd Warwick kihúzza a sárból”, mondta a gazda, s egy öreg gebére mutatott, ami a ház mögött legelészett.

Jézus tekintete végigsugárzott a sokaságon, mely szétterülve a hegyen, körülfogta őt. Nézte az éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már háromszor is vettek, mintha el akarnák magukban raktározni a szűkösebb napokra.

Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek.

„Az anyám fél szemére vak volt. Utáltam ezért… szégyelltem. Egy ócskapiacon dolgozott, kisebb tárgyakat gyűjtött, és megpróbálta valamivel drágában eladni.

Emlékszem egy napra, mikor anyám értem jött az iskolában. Nagyon kínosan éreztem maga. Nem értem, hogyan tehetett ilyent? Dühösen rá néztem, majd elszaladtam, egészen hazáig. Másnap az összes osztálytársam rajtam röhögött.

Egy kocsmában többen üldögéltek és ittak. A hangulat emelkedett volt. Mindenféléről beszélgettek, végül az asszonyokra terelődött a szó, amiben egyik a másikat akarta felülmúlni. Csak az egyik férfi hallgatott. Ez feltűnt a többieknek.

- És te? - kérdezték. - Te semmit sem mondasz?

- Nem - válaszolta. - Én ebben nem vehetek részt. Nincs semmi okom panaszra a feleségem miatt.

AZ AJTÓ

Régi történet szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon. E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld. Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.

A két szerzetes hosszú szabadságot kért. Elhagyták a kolostort, s útnak indultak, hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel, tengernyi szenvedésen vergődtek át.

Ferike „Penetratio bulbi” diagnózissal került felvételre a klinikára, ami közönségesen és durván annyit tesz, hogy kilyukadt a szeme.

Az ő esetében ugyan az elkövető és az áldozat is önmaga volt, köveket kalapált egy sóderdombon. Nem volt ebben semmi különös, máskor is előfordult már, hogy kincseket keresett a hátsó kertben, igen ám, de most nem múlt el nyomtalanul a kaland, egyszer csak azt vették észre az otthoniak, hogy a Feri gyereknek piros a szeme, s hiába kamillázzák, csak nem megy le róla.

Szünet

Állj meg egy pillanatra, hagyd abba a munkát, és nézz körül!

Magas dombon élek, és öregszem. Egyik nap a kertben szöszmötöltem, és elfáradtam. Elhatároztam, hogy lefekszem a fűbe, úgy pihentem ki magam, mint kisfiúkoromban.

Néhány perccel később arra ébredtem, hogy valaki fölém hajol. Egy szomszédom, akivel soha nem beszéltem, levegő után kapkodva érdeklődött, jól vagyok-e.

Az Egyesült Államok konzulátusán üldögéltem Panamában,és vizumra vártam.Amint vágignéztem a hosszú sort alkotó emberek feszült,aggódó arcát,figyelmemet megragadták azok a személyek,akik éppen meg-

kapták a vizumot.

Ahhoz,hogy ezt megkaphasd és az Államokba utazhass,meg kell felelned néhány elvárásnak.Amint abban az irodában időztem,a dolog lelki vonatkozása jutott eszembe.

A kisfiú egyedül üldögélt a padon. Az ősz lehelete látszott a levegőben, jobb híján ezzel játszott. Kopott, szakadt ruhája alig védte a hidegtől, cipő helyett vastag rongydarab volt a talpára kötözve.

Idejét se tudja, mióta élt az utcán, igaz, azt sem tudta pontosan, hány éves. A Piás szerint négy lehet, de ő inkább ötnek szereti mondani magát. Még túl kicsi, hogy tolvaj legyen, így kéregetni szokott az utcán. A többiek elszedik, amit összekoldul, éhen is halhatna tőlük.

  Mennyit ér az imádság? Az egyedüli ember, aki próbálta ezt megmérni, még mindig nem tudja. Egyszer azt gondolta, hogy kitalálja. Ez akkor történt, amikor volt egy kis zöldségüzlete a város nyugati végén.

A világháborút követő karácsony előtti héten történt mindez. Egy fáradt kinézésű asszony ment az üzletébe és kért annyi élelmiszert, ami elegendő ahhoz, hogy karácsonyi vacsorát készítsen a gyermekeinek. Az üzletes megkérdezte tőle, hogy mennyit tud rá költeni.

Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi. (Példabeszédek18:21)

Régebben hallottam egy történetet egy második osztályos kislányról, aki nyúlajakkal született. Emiatt furcsa volt a szája és a mosolya.

Mivel más volt, mint a többiek, senki sem akart vele játszani. A visszautasítás miatt nagyon alacsony lett az önbecsülése. Visszahúzódóvá és félénkké vált a társaival szemben. Nem igazán voltak barátai, mindig egyedül volt.

Ezt a megkapó jelenetet egy a CenturyTel-nél dolgozó fiatalember élte át a louisianai Monroe-ban, mikor egyik nap a Wal-Mart-ba ment vásárolni.

Úgy hatéves lehetett a szép, barnahajú, szeplős kislány, az ártatlanság megtestesítője. Édesanyja a hajdani Walton’s-ba vagy egy Norman Rockwell képbe is beillett volna. Nem divatjamúlt külseje miatt. Félhosszú, barna haja volt, természetes hullámokkal. Drapp sortot és világoskék kötött pólót viselt. Kékszélű fehér tornacipő volt rajta.

Élt egyszer egy ember, akinek sok kicsiny gyermeke volt.

Betevő falat már nem volt a háznál, minden kifogyott a kamrából, a polcok is üresen álltak.

A szegény embernek már csak a hite maradt.

Éjt, nap alá téve imádkozott. Hívta Urát, és a segítő Szellemeket.

Napok teltek el, de imája nem lelt meghallgatásra.

Számos sóhaj hagyta el az ajkát. Visszagondolt a múltra, a régi szép időkre,- arra, amikor még élt a felesége, a támasza, szívének legkedvesebb lénye, melegsége.

Egy gyönyörű napsütéses napon a néni állt a lakása előtt. 30 éve lakott benne. Csak nézte az omladozó vakolatot, a kopott vaskaput, a málladozó épületet. Olyan szépnek tűnt. Most, hogy el kell hagynia, minden szeglet, minden hajlat a házban régi barátnak tűnt, és megrohanták az emlékek.

Még élesen emlékezett megérkezése napjára, milyen idegenkedve jött először ide.

Elmondok nektek egy szép történetet. Régi történet nagyon, mert nekem még a nagyanyám mondta el, mikor iskolába járó fiú voltam. Úgy mondom el, ahogy tőle hallottam.

A király háborút viselt egyik szomszédjával és mivel háborús időkben nagy keletje van a szálas legényeknek, Sándort is, egy szegény özvegyasszony egyetlen fiát, besorozták katonának.

Egyszer valami nyilvános helyen bizalmasan félrehívott valaki. Soha nem láttuk egymást, s nem tudtunk egymásról semmit.

- A gyermekem súlyos beteg. Kenyerem sincs, honnan lenne pénzem patikaszerre? Ha ön tudna segíteni… – s elővett egy aznapi keltezésű receptet.

Áldott órában talált az idegen. Szó nélkül neki adtam minden pénzemet.

Hazamenet (villamosjegyre sem maradt pénzem), szinte táncolt bennem a „pszichológiai jutalom”: a lelki öröm, diadalittasan, valami magam ellen fordított boldog kárörömmel élveztem, hogy üres a zsebem.

Megvilágítás:

Éjszakai repülőutaimon gyakran nézegetem az alattunk levő országutakon haladó gépkocsikat. Az út nagyrészt sötétben van, csak helyenklént világítja meg azt a járművek lámpáinak csupán néhány méternyire terjedő fénye.

A vezető nem lát tovább a kocsi lámpájának fénykörén túl, mégis tapasztalata és rendelkezésére álló információk alapján biztosan vezeti kocsiját célja felé.

Földi vándorlásaink során sok ismeretlen, sötét helyen kell keresztülhaladnunk, hogy mennyei rendeltetésünk célját elérjük.

„BIZONYSÁGTÉTEL”

Erős délutáni forgalom volt a nagyvárosban. A sugárúton egy férfi közelített autójával a kereszteződéshez, őt egy nő követte, szorosan ráhajtva az előtte lévő autóra. Nagyon sietős lehetett útja, mert alig hagyott valami távolságot a kocsik között. A lámpa zöldről sárgára váltott, a férfi lassított, és megállt a zebra előtt; bár felgyorsítva még átsurranhatott volna.

Te kit tudsz építeni?

Kinek tudsz segíteni, hogy jobban érezze magát?

Nem kell nagy dologra gondolni. Csak egy kedves szó, egy dicséret, egy megjegyzés, melyben leírod, mennyire kedveled, becsülöd. Találj módot mások építésére.

Hallottam egy tanárnőről. Egyik nap nagyon fegyelmezetlen volt az osztálya, nem nagyon érdekelte őket a tanulás. A tanárnő fáradt volt és nem sok kedve volt továbbmenni, ezért azt mondta a diákoknak, tegyék el a könyveiket és vegyenek elő egy tiszta lapot.

Manapság, mint ismeretes, az egész világot behálózzák a különböző telefonok, internet, média, pillanatok alatt láthatunk, halhatunk bárkit.

Mindenki azt kiabálja, vásárolj tőlem, az én szolgáltatásommal jobban jársz, s teszi ezt hazug módon, pénzt és hasznot remélve.

Hívhatod barátod intézheted dolgaidat, amíg tart a hitelszámlád, de ezután könyörtelenül vége, megszakad a kapcsolat, mert a világon minden csak haszon üzlet.

De Isten mindennek az ellentéte, az Ő telefonja sohasem kapcsol ki, a Szentlélek által biztosítja a folytonos, ingyenes kapcsolatot, nem ver át senkit a világon.

András még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rendőrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáblázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer lemeszelnek?

Amikor a kocsi lelassított, András lehúzott, de nem teljesen az út szélére; hadd izguljon csak a zsaru a mellette alig fél méterre elhúzó autók miatt.

Megállt.

A rendőr kiszállt a kocsijából, és egy mappával a kezében előre jött.

Dédnagyszüleim az Ínséges 1817. esz­tendőben kerültek össze mint házasok. Dédapám cipész volt, és legénykorában 200 ezüsttallért takarított meg, úgyhogy családalapításra gondolhatott. A pénzen egy kis házikót és egy hozzátartozó kis szántót vett. A megszálló francia csa­patok ínségbe döntötték az országot, és ezt még fokozta két egymásután követ­kező rossz termés.

Kalkuttai Szent Teréz. Közismertebb nevén: Teréz Anya, a szegények, a kitaszítottak, bénák, vakok oltalmazója. A Szeretet Misszionáriusa. Szent volt. Boldoggá avatták.

Ma is vannak Teréz Anyák! Itt élnek közöttünk. Nem fogják őket boldoggá avatni. Nem is vágynak rá. Teréz anya sem vágyott.

El sem tudják képzelni, hogy mennyi ,,Teréz Anya", mennyi ,,Szent Ferenc" sétál el mellettünk, nap, mint nap. Ők a hospice szolgálat küldöttei.

A hospice, azt jelenti, hogy a súlyos, menthetetlen, a betegségük végstádiumában lévő emberek (azért fogalmaztam úgy, hogy ,,emberek, mert ők elsősorban Emberek, másodsorban betegek) utolsó napjait, heteit, hónapjait próbálják széppé, elviselhetővé tenni az arra szegődöttek.

Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél hogy, hogy nem, de egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül. 

Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, és szegényen halt meg.

Egy megpróbált, nehéz napokat átélt öregember a következő történetet írja le:

"Az én külsőm nem vonzó. Egy súlyos balesetem volt, ennek következtében púpos lettem. Sokáig gúnyolódtak velem az emberek.

Egy alkalommal egy gyerek rám tekintett és azt kérdezte:

- Mi van a hátadon?

Bíztos voltam benne, hogy gúnyos irónia következik. Mégis válaszoltam:

-Egy púp.

-Nem! - válaszolt a gyermek - Isten a szeretet, és Ő nem ad senkinek fogyatkozásokat. A hátadon nincs púp, hanem egy doboz van, és ebben angyalszárnyak vannak elrejtve.

Az új ruha

Egy lelkész gyönyörű fekete öltönyt ajándékozott egy koldusnak. Másnap az országúton találkozott vele. Karján vitte a koldus az új ruhát.

- Azért adtam, hogy felvegye - szólt szemrehányóan a lelkész.

- Felpróbáltam, de nem olyan kényelmes, mint a régi; nem heveredhetek le benne az útszélen, mert minden porszem meglátszik rajta - védekezett a koldus. Róma 13, 14.

Zsebóráért malom

Egy szegény koldusfiú egy magányos malomnál éjjeli szállást kért.

Maffattal, a misszionáriussal történt:

A Jézus Krisztusról szóló evangéliumot egy napon a dél afrikai Makaba királynak hirdette, aki a főnökei és udvari emberei körében ült. Amikor Maffat a feltámadás szót kimondta, a királyból kitört a dühös harag:

- Micsoda, a halottak fel fognak támadni?

- Igen!

- Apám és anyám is?

- Igen!

- Azok is, akiket a vadállatok téptek szét?

- Azok is!

- És azok is, akiket én megöltem?

- Igen, azok is. Mindenki! - Erre rettenetes indulattal kiáltotta:

- Nem szabad nekik feltámadni!

Szabóműhely a szájban

Sokan, amikor társaságban vannak, egy egész szabóműhelyt pakolnak ki, amit a szájukban hoztak magukkal.

Ott van a beszélgetés fonala; a hegyes tű, amivel szurkálnak;

a mérőszalag, amivel mások jóhírnevét megmérik;

az olló, amivel a mások jóhírnevét alaposan megnyirbálják, és a tüzes vasaló is, azaz a tüzes nyelv.

Biblia

Egy kételkedő azt mondta egyszer:

-Nem tudok hinni a Bibliában, mert az eredete ismeretlen.

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.

Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein.

Amikor a nagy felfedező Shackleton a Déli-sark kutatására indult, egyszer visszafordult, és arra kényszerült, hogy néhány emberét az Elefánt szigeten hagyjon, bár megígérte, hogy visszatér értük.

De amikor megpróbált oda visszajutni, jégtengert talált a sziget és hajója között. Mit lehetett tenni? Megígérte, és meg kellett tartania a szavát.

Megpróbált eljutni hozzájuk, de nem sikerült.

Egy éjszaka, Észak-Dakotában hatalmas hóvihar tombolt. Dr. Thompson irodájában kilenc óra körül csöngött a telefon.

„El tudsz jönni hozzánk?” Tony Sebastian beszélt a telefonban.

„A fiamnak magas láza van, és elveszítette az eszméletét. Nem tudunk bemenni hozzád. Mit gondolsz, ide tudsz jutni valahogy?”

„Megteszek mindent, amit tudok.” Az orvos kinézett az ablakon. De a vihar elég ijesztő. „Sohasem voltak ilyen viharok ott, ahonnan jöttem.”

A városból kifelé tartva, megállt egy kocsmánál, és szerzett három embert, akik vele mentek.

Késő éjszaka – vagy inkább kora reggel – a magányos hajnal harmadik órájában, egy autóbuszállomás várótermében ültem.

Csupán hárman voltunk.

Az egyik várakozó utas, egy fáradtnak látszó nagymama – vagy inkább dédnagymama – görnyedten ült a pad másik oldalán. A túl szűk kabát alsó gombjai ki voltak gombolva, így kilátszott a kabát alatt hordott sokat mosott pamut ruha. Egy sokat használt, ütött-kopott táska feküdt mellette a padon.

Valamikor egy fiúcska házról házra járva kereste meg a tanulásához szükséges pénzt, amikor azt vette észre, hogy már csak 10 centje van, ami alighogy elég vajmi kis élelemre, mert már éhes is volt. Elhatározta, hogy a következő háznál valami ennivalót kér. Ámde, elveszett a bátorsága, amikor egy szép lány nyitott neki ajtót, így étel helyett csak egy pohár vizet kért

     Történt pedig egyszer, évtizedekkel ezelőtt, hogy egy rendszeresen templomba járó férfi elindult a hit útján, de aztán rövid idő elteltével visszacsúszott, végül pedig az alkohol rabja lett. Az egyik este, - ahogy az már szokássá vált az Ő életében - ismét berúgott a cimboráival olyannyira, hogy nem tudott hazamenni se. Támolyogva elindult ugyan a kocsmából, de hazafelé menet beleesett az út menti árokba és ott ébredt föl hajnalban.

A következőket Ő mondta el később:

     Amikor fölébredt már világosodott és azt vette észre, hogy egy méterrel arrébb sokkal mélyebb az árok és az tele van vízzel.

„…áldást nyer általad… a föld minden nemzetsége” (1Mózes 28:14)

A jó ötletek Istentől jönnek, ezért Tőle kérj egyet! A világ azok által nyert áldást, akik ezt megtették.

Gondolj például az anesztéziára: hogy éreznéd magad, ha nem altatásban műtenének? Pedig ez volt a módja, amíg egy James Young Simpson nevű skót orvos be nem vezette azt, amit ő „mesterséges alvásnak” nevezett.

- Anya, apa, megyek haza! 

Valamit még meg kell kérdeznem. Itt van a barátom, szeretném, ha velem jöhetne ő is hozzánk.

- Természetesen - válaszoltak a szülők. Szívesen látjuk őt is.

- Tudnotok kell még valamit - folytatta a fiú. Az én barátom súlyos sebesüléseket szerzett. Aknára lépett, elveszítette egyik kezét és lábát. Nincs neki hova menni és én nagyon örülnék, ha velünk lakhatna.

- Ez borzasztó fiam! Természetesen szívesen segítünk neki megfelelő lakást keresni.

A 18. században Svájcban, a berni kantonban is megjelentek a mennoniták, ezek a mély hitű, komoly keresztyének, és szinte üldözések hadjárata indult ellenük.

Az egyik faluba vásott suhancok jöttek kora hajnalban, az idős mennonita tanító házához, hogy elbánjanak ezzel öreg "kegyeskedővel."

Amikor odaértek, fölmásztak a tetőre, és sorban leszedték a cserepeket. A zajra fölébredt az idős tanító, kinézett és látta, milyen ördögi munkát végeznek a házán.

.

Feleségem vasárnaponként egy keresztény gyülekezetbe járt istentiszteletre, én pedig a közeli borozóba, és bosszús voltam, amiért rendszeresen elmaradt a vasárnapi húsleves.

Rokkant nyugdíjasként sok szabadidőm volt, így az időt a cimborákkal, a fröccsös poharak mellett, durva viccelődésekben, harsány vitatkozások és veszekedések, ugratások között töltöttem.

Egyszer az egyik helyi újságban találtam egy meghívót.

Egy megértő szó vagy pillantás többet érhet minden harcnál, amit megharcolhatunk. 

Az asszonyok régóta ismerték egymást. Egyikük lakásában töltötték a délutánt egy tea és némi sütemény mellett. A gyerekek hasonló korúak és temperamentumúak voltak: ötéves ördögfiókák. Együtt játszottak a gyerekszobában, amíg a barátnők jóízűen kipletykálták a közös ismerősöket. 

Az egyre hangosodó veszekedés után óriási visítás hallatszott a szobából.

Őszi alkony homálya szállt az észak-svéd tanya körüli mezőkre, földekre. A levegő elég hűvös volt, ami északon szeptemberben igen gyakori, és az ég szürkéskék színbe öltözött, jelezve az első éjszakai fagyot.

A ház melletti kertben fiatal ember állt, és az eget szemlélte, nyílván gondjai voltak. Holger volt, a legidősebb fiú, aki néhány hét múlva orvosi tanulmányait akarta megkezdeni.

Vasárnap reggel volt. Károly a csöndes erdei ösvényen sétálgatott. Mélyen beszívta a friss levegõt, és boldogan körülnézett. Mennyire szerette a természet nyári pompáját! Köröskörül a fák halk suttogása, a madarak éneke, a kék égbolt, a ragyogó napfény, melynek sugarai mint aranyló nyilak hatoltak át a sûrû lombon. Olyan szép volt a világ!

Akaratlanul összekulcsolta a kezét. Igazán egynek érezte magát a felséges természettel. Így ünnepelte az istentiszteletet.

"Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." (Lk 2,14)

Egy mese arról szól, hogy amikor a mennyei angyalkórus Betlehem mezején zengte: "Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség", az egyik kis angyal hirtelen elhallgatott. És bár csak egyetlen hang némult el a kórusban, mégis megzavarta az egész harmóniát.

Évekkel ezelőtt a Seattle-i paralimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.

A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.

A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett.

Mély gyászba begubódzó emberen, ha tudod, mikor segíts, a boldogság ezer arcát ismerheted meg...

Csoszogó öregúr sétáltatta kiöregedett wels terrierjét a kutyák számára kijelölt futtatón.

Szegény pára, minden lépésnél úgy tűnt, megadja magát és elterül a földön.

Gazdája időközönként hátrapillantott a nehézkesen cammogó ebre, és mély

hangján kedvesen nógatta öreg kutyáját.

- Gyerünk, Bliff, úgy, mintha élnél!

A kutya ilyenkor kissé erőt véve magán néhány lépés erejéig felvette gazdája tempóját, majd visszatért a régi, megszokott ütemhez.

Mesélek neked egy kutyás történetet. Ez egy vak barátunkkal és kutyájával: Atosszal történt.

   Évekkel ezelőtt közösen kirándultunk több alig látó és nem látó barátunkkal, látó kísérőinkkel az egyik Pest környéki erdőben.

   A két vakvezető kutyát gazdáik szabadon engedték,  hadd szaladgáljanak jó nagyot ott, ahol rajtunk kívül nem volt várható, látható senki más. Nem kellett attól tartani, valakit megtámadnának.

 „A szemében van valami végtelen, megfoghatatlan szomorúság, olyan koravén, mindenbe beletörődő kifejezés, amitől én is azonnal szomorú leszek.”

A vonat indulásra kész, de valami miatt most is késve döcögünk ki a pályaudvarról. Az utolsó pillanatban kb. 20 fős gyerekcsapat száll fel és a kamaszokra jellemző nagy lármával, lökdösődve keresnek ülőhelyet.

Egy barátommal betértünk egy kis kávéházba. Miközben leadtuk a rendelést két vendég lépett be és ment egyenesen a pénztárhoz.

„ Öt kávét kérünk. Kettőt magunknak és hármat felfüggesztve.” 

Kifizették a rendelést, fogták a két kávét és elhagyták a kávézót.

Mi az a „felfüggesztett? - kérdeztem a barátomtól.

Várj egy kicsit és meglátod. – válaszolta.

Úgy nőttem fel, hogy tudtam, más vagyok, mint a többiek, és ezt gyűlöltem.

    Nyúlszájjal születtem, és amikor iskolába mentem, az osztálytársaim - akik állandóan gúnyoltak - nem hagytak bennem kétséget a felől, milyennek látnak mások; egy felhasított ajkú kislány, görbe orral, egyenetlen fogsorral, mélyről jövő, némileg artikulátlan beszéddel. Még egy léggömböt sem tudtam felfújni anélkül, hogy be ne fognám az orromat, és ha lehajoltam a kút fölé, hogy igyak, a víz az orromon csurgott kifelé.

Mély gyászba begubódzó emberen, ha tudod, mikor segíts, a boldogság ezer arcát ismerheted meg...

Csoszogó öregúr sétáltatta kiöregedett wels terrierjét a kutyák számára kijelölt futtatón.

Szegény pára, minden lépésnél úgy tűnt, megadja magát és elterül a földön.

Gazdája időközönként hátrapillantott a nehézkesen cammogó ebre, és mély

hangján kedvesen nógatta öreg kutyáját.

Janusz Korczak kiemelkedő orvos, tanár, író és közéleti személy volt, aki háromszor is önként mondott le a menekülés lehetőségéről.

Először akkor, amikor elhatározta, hogy nem emigrál Palesztinába, mielőtt megszállnák Lengyelországot, mert nem akarta elhagyni az „árvaházat” a szörnyű események előestéjén sem. A második alkalommal, amikor nem volt hajlandó elmenekülni a varsói gettóból.

Íme egy történet, amely valahogy mindig utat talál a szívekhez. Egy történet, amely bármelyikünkkel megeshetett volna.

Évek óta kering az interneten, sokan küldik tovább, sokan olvassák. Általában könnyeket csal a szemekbe.

És egy kis melegséget a lélekbe. Egy igazi erőleves a hétköznapokra.

Kent Nerburn, szobrász, író, teológus, 

az indián hagyományok szakértője 

és ex-taxisofőr

Első pillantásra, amolyan netes körlevélnek tűnik ez is.

A rabbi bútorai

Egy utazó meglátogat egy rabbit, és a lelki vezető szegénységét látva így kérdezősködik:

Rabbi, hol vannak a bútoraid?

Mire a rabbi visszakérdez:

Na és a te bútoraid hol vannak?

Óh, hát én csak átutazóban vagyok.

No, látod fiam, hát én is csak átutazóban vagyok ezen a világon.

......................

A repülő macska

Volt egy lelkész, aki születésnapjára kapott egy kiscicát. A kiscica nagyon rakoncátlan volt, és sokszor elkóborolt.

A postás mindig elment az utolsó házig. Ismert mindenkit és ismerte őt is az egész falu. Naponta elvégezte a munkáját és este hazatért kis családjához. Panasz sosem volt rá. A falu boldog közösségként élt, segítették egymást a bajban, örömökben is osztoztak. Csak egy valaki élt magányosan, távol mindenkitől. Egy öreg ember.

Senki sem tudott többet róla, csak hogy egyedül lakik egy kis házban, nem jár be a faluba, és nincs egy rokona sem, aki látogatná.

Egy délvidéki kisváros peremén jártam, próbáltam megtalálni uticélomat, mielőtt lemegy a nap. Az öreg CB az 1-9-es csatornán sípolt, recsegett, s egyszer csak egy kisfiú hangja szólalt meg: 

- Brékó 1-9, van itt valaki? Gyerünk pilóták, dumcsizzatok Plüssmacival! 

- Benyomtam a mikrofont: 

- Vettem Plüssmaci. 

- Kösz pajtás! - felelte a gyerekhang - Ki van a vonal végén? 

Megadtam a bécémet, mire rákezdte: 

- Nem akarok fárasztani senkit odakint a pályán.

„Jó dolog dicsérni az Urat, és éneket mondani nevednek, ó Felséges! Hirdetni jó reggel kegyelmedet, és hűségedet éjjelente.”

Zsoltárok könyve 92:2-3.

Nagymamámtól nagyon sok tulajdonságot örököltem. (Többnyire jó dolgokat).

Volt egy nagyon jó barátnője, akivel sokszor beszélgettek.

Egyik alkalommal jön Ilonka néni és így sopánkodik:

-Jaj, Eszterem, az éjjel megint nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, csak forgolódtam.

Erre nagymamám így válaszolt:

-Bár én tudnék ébren maradni, annyi mindenért hálás vagyok Istennek, elkezdem Neki sorolni, de aztán azt veszem észre, hogy elaludtam felsorolás közben.

Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek (Máté 25: 34-40). 

Tolom a bevásárlókocsit az autóhoz. Unom az egészet, a „meg kell csinálni minden héten” rutinját. Ahogy az üzletben pakoltam, már azon járt az eszem, hogy ahogy kilépek, ott lézengnek majd a hajléktalan koldusok, akik a kocsimat szeretnék a helyére tolni.

Persze, nem pusztán udvariasságból, segíteni akarásból, a százas kell nekik. Naná. Gyors fejszámolást végzek, ha egy óra alatt csak öten nem mondanak nemet, az ötszáz forint per óra, ha legalább 5 órát marad (és miért ne maradna, hiszen időnként bemegy a boltba, vesz egy kis kaját és bort) az kétezer ötszáz forint adómentesen.

A főiskola első napján a professzorunk bemutatta magát, majd megkért minket, hogy mutatkozzunk be valakinek, akit eddig nem ismertünk.

Felálltam, körülnéztem, amikor valaki enyhén megérintette a vállam. Hátrafordultam, és egy ráncos, öreg hölgy nézett rám mosolyogva, beragyogva ezzel az egész osztályt.

Így szólt: - Szia jóképű. A nevem Rose. 87 éves vagyok.

Idős néni üldögél a padon, várja a buszt bevásárlás után.

Mellé ülök, ugyanazt a buszt várom, de még legalább fél óra ,mire jönnie kell, ha nem késik.

-Csókolom. -gondoltam beszélgetek, a buszig, jobban telik az idő is.

- Jó napot kedvesem. Vásárlásból ?

-Igen, ilyenkor veszem meg az egész heti húst és zöldséget. Csak kell a főtt étel az asztalra.

- Olyan szép ,hogy ezt mondja kedvesem. Tudja kedvesem ,már kezdtem azt hinni, hogy kimegy a divatból a házi koszt.

Két autó állt a jelzőlámpánál. A lámpa zöldre váltott, de ezt az autóban ülő férfi vezető nem vette észre. A mögötte levő autóban a női vezető figyelte a környező elhaladó forgalmat. A nő egy idő után megelégelte a várakozást, elkezdett kiabálni a férfira és elkezdte ütni a kocsija kormányát, hogy mozduljon már a férfi. A férfi nem mozdult. 

A nő düh rohamot kapott az autójában, összefüggéstelenül kiabálva a férfira, csapkodva és nyálát fröcsögtetve a kocsi kormányára.

Boldogok… (Máté 5:3)

Egy a középkorban élt remetéről szól a történet, aki egy meredek hegyoldal sziklabarlangjában lakott szerény körülmények között. Ettől függetlenül sokan keresték életük nagy kérdéseivel.

Egyszer egy fiatalasszony érkezett hozzá. „Atyám, eleped a szívem a boldogság utáni vágyakozástól. Fiatal vagyok és erős, és tudom, hogy valami nagy boldogság létezik az én számomra is. De mindig elfut újra tőlem, és az élet olyan nyomorúságosan szegénnyé válik olyankor.

Todd és DeAnn Burke

Misszionárius házaspár Kambodzsában:

DeAnn és én Kambodzsáról 1971 tavaszán hallottunk először.  Egy barátunktól kérdeztük beszélgetés közben: 

- Van még a világon olyan hely, amely nincs misszionáriusokkal elárasztva?

- Az első, amely szóba jöhet: Kambodzsa. 8 milliónyi lakósa van, és csak egy kis missziói csapat tartózkodik ott, Szentlélekkel megáldott egy sincs közöttük. 

Azonnal vonzódni kezdtünk ehhez az országhoz…

Kambodzsában nagy szegénység uralkodott, mivel diktatúra és háború dúlta az országot.

1945. december 5-én du. 2.10-kor öt amerikai tengerészeti repülő szállt fel tiszta időben a floridai Fort Lauderdale-ből, és kelet felé repült a parti vizek fölött. A 19-es raj C.C. Taylor hadnagyból és négy gyakorlópilótából, valamint embereikből állt - tizennégy emberből, akik Florida és a Bahama-szigetek közötti navigációs tréning jellegű küldetésre indultak.

3:40-kor Taylor jelezte, hogy pörgettyűs tájolója és mágneses iránytűje nem reagál rendesen.

"Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani." 

/Hamvas Béla/

A fecske minden évben, mikor végre hazatért jól megérdemelt vakációjáról, ami nem kevés fáradtságába kerül, első útját az állatkertbe teszi, hogy elmesélje úti élményeit itthon maradt társainak.

Most is így tett, ám szeme megakadt egy óriásplakáton melyen nagy betűkkel ez állt: ,,a FECSKÉK éve"

Nagy öröm járta át aprócska szívét, mert a jó emberekre eddig is számított, de erre még álmában sem gondolt, hogy törékeny életük ilyen fontos lehet. 

Elhatározta szervez egy énekes kórust és csodálatos hangjukkal megörvendeztetik az erdő látogatóit. 

Toborozni kezdett.

,,...amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek..."

A nagymama mindig mást mondott. Általában a közlendőjét fel is vezette ezzel a mondattal, ami a család tagjaiból sűrű mennyezetre nézést és sóhajokat váltott ki.

Ha kitalálták, hogy kirándulni mennek, a mama biztosan javasolt valami egészen eltérő programot, például, hogy látogassák meg Gizikét, a naftalinszagú, rosszul halló nagynénit, akire soha senki nem nyitja rá az ajtót. Persze nélküle, mert a nagymama nem szeretett sehová sem menni.

Talán épp azóta, hogy ember él a földön, hallja az éppen felnövő nemzedék e szállóigévé vált mondást. És valóban: annyi rossz és hihetetlen dolgot hallunk a huszonegyedik századi fiatalokkal kapcsolatban, hogy a mindössze másfél évtizedes korkülönbségemmel sem tudom őket megérteni. Az utcán, a szórakozóhelyeken, a társadalmi életben jobbára csak elrettentő példákat látunk...

 „A szemében van valami végtelen, megfoghatatlan szomorúság, olyan koravén, mindenbe beletörődő kifejezés, amitől én is azonnal szomorú leszek.”

A vonat indulásra kész, de valami miatt most is késve döcögünk ki a pályaudvarról. Az utolsó pillanatban kb. 20 fős gyerekcsapat száll fel és a kamaszokra jellemző nagy lármával, lökdösődve keresnek ülőhelyet.

Egyszer a Dunán utaztam fölfelé a gőzösön, ahol szörnyen hosszú időm volt a világ mostani szomorú állapotairól gondolkoznom. Semerre kilátás valami jobb után.

Az ember azt sem tudja már, hogy miért él?

És tulajdonképpen mi dolga van odáig, amíg meghal?

A terem egyik gömbölyű ablaka nyitva volt, s azon a meleg nyári szellő szabadon fújdogált be. Egyszerre e szellővel egy repülő virágmag lengett be az ablakon át, egyike azon vándoroknak, miknek szárnyat adott a természet, hogy keressenek maguknak jövőt.

Ápolónőként  dolgozom  egy  klinikán.  Szeretem  a  munkámat,  de  gyakran  az  erőm határához érek.

Nagyon szívesen mondanék néhány bátorító szót a betegeknek, hogy reményt

nyújtsak  nekik.  De  a  saját  erőm  kevés  hozzá.  Ezért  minden  reggel  arra  kérem  Istent,  adjon nekem türelmet, és önuralmat. Újra meg újra átélem, hogyan munkálkodik Isten a sok különböző emberben, akik között dolgozom. Pedig más-más személyiségük van. 

Nemrég odajött hozzánk egy 50 év körüli férfi.

Néhány évvel ezelőtt egy angol nagyvárosban hirdettem több estén át az evangéliumot. Az utolsó esti összejövetel után beszédbe elegyedtem egy idősebb úrral, aki ismert ügyvéd volt. Elbeszélte nekem, hogy az előtte való napon mit élt át.

 Tegnap reggel útban a vasútállomás felé láttam egy kisfiút, aki cipőtisztítással akart néhány fillért keresni. Mivel a cipőm nem volt éppen fényes, igénybe vettem szolgálatát. Mikor készen lett, felállt, érdeklődve rám nézett és megkérdezte:

-Uram, szereti az Istent?

A piactéren hatalmas hócsata dúlt. Több fiú állt lángvörös arccal egymással szemben, és hógolyókkal dobálóztak. Nevetésüket, kiáltozásukat messziről hallani lehetett. Hirtelen tompa puffanás és éles, csörömpölő hang hallatszott. A fiatalok elnémultak és a sarki boltos kirakatára meredtek. A nagy üvegtábla összetört!

A fiúk először úgy álltak, mintha megbénultak volna. Egymásra néztek, és a következő pillanatban egyet sem lehetett látni közülük.

„Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.”

Zsoltár 34,19

"Hol van ilyenkor az a Jóisten?” – gondolta a fiú a veszekedés után és beletaposott a gázpedálba.

Az autó hirtelen felbőgött és egyre gyorsuló iramban kezdte falni az utat a sötét éjszakában. Csak mereven nézett előre, a település fényeit megtörte sok-sok, ablakon lefutó esőcsepp.

Hosszas várakozás után végre megkaptam az engedélyt, hogy meglátogathassam a xy-i börtönt. Kísérőm kinyitott egy rácsos ablakot, ahonnan beláthattam a börtön udvarára.

Éppen sétáltak a rabok, egymástól tíz lépésnyire, párosával mentek. Sokan közülük a „legszebb korban” voltak. Milyen szomorúan hangzik itt e szó: "legszebb kor".

Némelyik lassú vontatott lépésben, szinte fáradtan megy. Arcuk kifejezéstelen. Mások társukkal beszélgetve, gondtalanul, mintha őket nem is érdekelné helyzetük. 

- Sok tehetséges ember van köztük, sokra vihették volna -mondta kísérőm, majd folytatta:

váci börtön- Például ott az a kicsi.

Néhány évtizeddel ezelőtt egy ember nagyon nagy célt tűzött ki maga elé. Mivel ráadásul hajlíthatatlan akarattal rendelkezett, hosszú ideig felül tudott kerekedni minden ellenálláson és ellenfélen, sőt legnagyobb ellenfelével, Istennel is megpróbálta ezt megtenni.

-Isten pedig nincsen - jelentette ki egyik barátjának, aki egyszer véletlenül mondott valamit Istenről.

A falu a hegyen épült. Lakói szegények voltak. Valamikor egy kis fatemplom állt a közepén. Amikor az egyetlen gyertya felborult, leégett.

Azóta üres tér van a helyén. Ott játszanak a falu gyerekei, ott találkoznak délutánonként az öregek, oda vezet az erdei munkából hazatérők első útja. Mindenki kedveli ezt a kicsit poros teret...

Amikor az idős asszony meghalt, a megtakarított pénzét - nem volt sok, de a szegény falusiaknak valóságos vagyonnak tűnt - a gyülekezetre hagyta.

Mély gyászba begubódzó emberen, ha tudod, mikor segíts, a boldogság ezer arcát ismerheted meg...

Csoszogó öregúr sétáltatta kiöregedett wels terrierjét a kutyák számára kijelölt futtatón.

Szegény pára, minden lépésnél úgy tűnt, megadja magát és elterül a földön.

Gazdája időközönként hátrapillantott a nehézkesen cammogó ebre, és mély

hangján kedvesen nógatta öreg kutyáját.

- Gyerünk, Bliff, úgy, mintha élnél!

Ha jellemezni akarnám őt, ezt mondanám:

- egy lélek, aki úgy szerette Istent, hogy minden lehetőségét neki adta, bár az más szemében elenyésző, talán lenézett semmiség volt.

- Egy nő, aki pár méter cérnával belehímezte magát a világmisszióba.

Ki volt ő, mi történt vele?

Az apostolok cselekedeteinek 9. szakaszában mindössze 6 vers foglalkozik vele, de élete örökre példakép lett előttünk.

Megtudhatjuk, hogy

- Életében sok jót tett, bőven osztott alamizsnát, támogatta az özvegy asszonyokat.

Istennel bizony nem sokat törődő gyógyszerészsegéd voltam egy kis

faluban. Gazdám nem nagyon szeretett éjjel ügyeletet tartani. Ez

rendszerint rám hárult.

Egyik éjjel már harmadszor keltem fel kimerülten, idegesen,

ingerülten. Mikor kinyitottam az ajtót, egy copfos kis parasztlányka

állt előttem recepttel a kezében. Dühömben majd hozzávágtam a

kulcsot.

"Ne haragudjon patikus bácsi, nagyon beteg az édesanyám."

De én csak dühösen, álmosan dolgoztam tovább, és elkészítettem az

orvosságot.

Egy csodálatos kis történet egy Mennyországba írott levélről, amire válasz is érkezett..

... hogy emlékezzünk arra,hogy az élet valóban szép. Nem tudni, ki válaszolt, de az biztos, hogy van egy csodálatos lélek az amerikai levélposta hivatalnál. 

Abbey, a 14 éves kutyánk a múlt hónapban meghalt. 

A rákövetkező napon a 4 éves lányom, Meredith zokogott és csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki Abbey.

A szegény özvegyasszony kis háza ablakánál ült egy meleg májusi estén, kisfia az ablakpárkányra támaszkodva állt mellette. Az asszony nagyon

szerette a házikót, amiben laktak; a férje vette, aki csupán néhány hónapja halt meg. Nézte az udvaron a szép gyümölcsfákat, amelyeket a férje ifjú

házas éveikben ültetett. A fák tele voltak virággal, és sok gyümölcsöt ígértek.

Mennyit ér az imádság?

Az egyedüli ember, aki próbálta ezt megmérni, még mindig nem tudja. Egyszer azt gondolta, hogy kitalálja. Ez akkor történt, amikor volt egy kis zöldségüzlete a város nyugati végén.

A világháborút követő karácsony előtti héten történt mindez.

Egy fáradt kinézésű asszony ment az üzletébe és kért annyi élelmiszert, ami elegendő ahhoz, hogy karácsonyi vacsorát készítsen a gyermekeinek.

A főiskola első napján a professzorunk bemutatta magát, majd megkért minket, hogy mutatkozzunk be valakinek, akit eddig nem ismertünk. Felálltam, körülnéztem, amikor valaki enyhén megérintette a vállam. Hátrafordultam, és egy ráncos, öreg hölgy nézett rám mosolyogva, beragyogva ezzel az egész osztályt.

Így szólt: - Szia jóképű. A nevem Rose. 87 éves vagyok. Megölelhetlek?

Nevettem, és lelkesen válaszoltam:

- Még szép, hogy meg!

Erre ő barátságosan megszorongatott.

Egy kép margójára megírt pici történet... Olvassátok sok szeretettel!

Heten voltak. 

Nem tudta hányad magával van ebben a kellemes meleg és sötét kuckóban, csak azt érezte hogy nincs egyedül.

Aztán furcsa sikamlós érzés élményét élte át, és hirtelen világosság támadt. A túl erős fénytől ki sem tudta nyitni a szemét.Mikor ezt a fényt kis szemhéján át megszokta, lassan kinyitotta ablakocskáját a nagyvilágra. Hat fekete szőrcsomó volt rajat kívül a meleg anyaölben.

Az utcán megpillantottam egy kislányt, aki didergett vékonyka ruhájában. Szemmel láthatóan semmi reménye sem volt arra, hogy tisztességes ételhez jusson. Dühömben így szóltam Istenhez:

- Miért engedted ezt meg? Miért nem teszel valamit?Egy darabig Isten semmit sem szólt. De akkor éjjel, egészen váratlanul, Isten válaszolt:

- Én tettem valamit. Megteremtettelek téged.

Anthoni de Mello

Ezt mostanában kaptam egy barátomtól, de azt hiszem érdemes elgondolkodni rajta!

Az öreg dikó felnyögött a férfi súlya alatt, ahogy leült az alvó gyermek lábához. Nézte a sápadt gyertyafényben a kislány ártatlan arcát. Lágyan végigsimította kis homlokát félresöpörve a rakoncátlan tincseket. A meleg szoba az olvadó viasz és a gyermek illatával volt tele.

A férfi ismét elcsodálkozott mily határtalan nyugalom és boldogság vesz körül mindent ahol a lánya van. Még itt - messze a várostól, a kényelmes otthonuktól - ebben a félévszázados öreg házban is minden biztonságos, lágy és otthonos lesz ha ő megérkezik.

Mindenki életében vannak fájdalmas, szomorú időszakok.

Elkerülhetetlen, de ez nem teszi kevésbé fájdalmassá.

Sarah volt az első unokám, a legidősebb lányom Kathy gyermeke.

Nem hinném, hogy valaha is boldogabb voltam az életben, mint aznap mikor Sarah született.

A személyisége és felfogóképessége miatt idősebbnek tűnt a koránál.

Mélységesen szerettem.

Nem sokkal az 5. születésnapja után Sarah fokozott fáradság és ingerlékenység jeleit mutatta.

Lányom orvoshoz vitte, aki megnyugtatta, hogy minden rendben.

A történet ismeretlen szerzőtől származik, az üzenete viszont teljesen megfogott minket:

,,21 év házasság után a feleségem arra kért, hogy vigyek el egy másik nőt egy vacsorára és utána esetleg egy mozira. Majd hozzátette: “Szeretlek, de tudom, hogy ez a másik nő is szeret és jól esne neki, ha egy kis időt együtt töltenétek”

És ez a bizonyos másik nő, akivel a feleségem kért, hogy randizzak nem más volt mint az ÉDESANYÁM, aki már 19 éve özvegy volt, viszont a munkám és a 3 gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor.

 Egy misszionárius mondta el a következő esetet,amely egy istentisztelet alkalmával történt:

Az igehirdetés alatt,fölemelkedett egy öreg indiánfőnök,előrement és

tomahawkját (csatabárdját) a misszionárius lába elé tette:

- Indiánfőnök adni tomahwkját Jézus Krisztusnak!- mondta ,és ismét leült.

A misszionárius tovább prédikált Isten szeretetéről a Jézus Krisztusban,

Fia odaajándékozásáról,akit elküldött számunkra,és aki most szent igényt

támaszt az életünkre.

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk

nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres

hely.

Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják

a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt

elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a

kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

     Munkánk során emberi tragédiák tucatjainak szemtanúi vagyunk, melyek- valljuk be, bizony megviselnek bennünket, néha a szakadás határáig feszítve idegrendszerünk láthatatlan húrjait.

     Egy forró nyári délutánon játszódott le ez a tragikus történet, mely mély nyomot hagyott nemcsak bennem és bajtársaimban, de a helyszínen lévő tűzoltókban, rendőrökben is.

     Egy szívbeteg ellátása és kórházba szállítása után lassan haladtunk állomáshelyünk irányába.

„A szemében van valami végtelen, megfoghatatlan szomorúság, olyan koravén, mindenbe beletörődő kifejezés, amitől én is azonnal szomorú leszek.”

A vonat indulásra kész, de valami miatt most is késve döcögünk ki a pályaudvarról. Az utolsó pillanatban kb. 20 fős gyerekcsapat száll fel és a kamaszokra jellemző nagy lármával, lökdösődve keresnek ülőhelyet. Egy-két fiú van közöttük, de a többségük lány.

Büszke vagyok mindkét fiamra, és boldog ember. Amikor a nagy fiam azzal jött haza az iskolából, hogy a családról kell írnia egy fogalmazást, és az egyik választható cím az én és a kisöcsém volt, nem habozott, papírra vetette ezt a történetet. 

Egy 11 éves kisfiú írása arról, hogy ő hogyan látja autista kistestvérét:

Én és a kisöcsém

Ez a történet két kisfiúról szól, akik teljesen mások. Az egyik nem átlagos, nem beszél vissza a szüleinknek, nem veszekedik, nem beszél csúnyán, nem rosszalkodik.

A magyaltündér egy ágon ücsörgött, bánatosan bámulva maga elé.

Egyáltalán nem örült az életének. Senki nem akart vele játszani vagy beszélgetni, hiába voltak gyönyörű, piros bogyói. Csak a madarak jöttek el hozzá, de ők is csak bogyót enni.
Azért tartotta tőle távol magát, mert szúrós volt.

Tulajdonképpen értette ő, de mégis rosszul esett neki. De jól van, ha mindenki szúrósnak hiszi, majd ő megmutatja, hogy még annál is szúrósabb tud lenni.

Jim Elliot mártírhalála fiatal keresztyén vezetők egész nemzedékére volt hatással. De vajon mi a helyzet, amikor szenvedésünk láthatatlan marad? Akkor is dicsőíthetjük Istent? Igen!

Joni Eareckson Tada élete nagy részét kerekesszékben töltötte. Tizenhét évesen szenvedett balesetet: sekély vízbe ugrott és súlyosan megsérült, válltól lefelé lebénult.

Ha szeptember előtt megkérdeztek volna, miért vagyok hálás, azt feleltem volna, hogy a családomért, az otthonomért, a munkámért, Istenért, szerető és gondoskodó férjemért, négy egészséges, boldog gyermekemért (akik tizennégy, tizenegy, kilenc- és ötévesek).

Azért a csodálatos házért, amelyben élhetek, a hivatásomért, amely lehetővé teszi, hogy otthon dolgozzak, használjam az eszem, és tegyek valami fontosat a cégért és az ügyfeleimért, valamint azért az Istenért, aki mindezzel megajándékozott - tekintet nélkül arra, hogy megérdemlem-e.

A Mosel völgyében a régi időkben állt egy kastély, amely egy gazdag nemesemberé volt. Ez a férfi a földi élet napos oldalán élt, és teljes mértékben kiélvezte e mulandó világ örömeit.

Élete teljében feleségül vett egy csodaszép, gazdag nőt, aki vidám gyereksereggel ajándékozta meg. Földi boldogságának csúcsán felesége beleszeretett egy másik férfiba. Cserbenhagyta férjét és gyermekeit, és azzal a másik férfival világgá ment.

Az Úr jól tudja, hogy mire van szükségünk...

Egyszer egy anya a munkahelyén dolgozott, amikor édesanyja hívta otthonról telefonon, hogy a kisfia beteg, és magas láza van. Azonnal beült az autójába, és elindult hazafelé, de útközben megállt egy patikánál, hogy pár gyógyszert vegyen a gyermeknek.

A patikából a parkolón át éppen az autója felé tartott, amikor észrevette, hogy a slusszkulcs nincs nála, mert bezárta az autóba.

,,Bizony hiszem,hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén! Várjad az Urat,légy erős,bátorodjék szived''

és várjad az Urat."Zsolt 27:13-14

Ha valaki utazott metrón Angliában,bizonnyára emlékszik egy bizonyos bejelentésre,amit nehéz elszalasztani.

Minden egyes megállóban,hangosbemondón bemondják:,,Legyenek figyelmesek a résre!"Nem egy túrista egyenesen szórakozik a kijelentésen.

Technikai okokból kijelőlnek egy adott távolságot a peron 

szélén,a vágány felől.Egyes megállókban a távolság nagyobb,mint máshol.A távolságtól függetlenül,az utasokat mindig figyelmeztetik,hogy vigyázzanak a résre ki- és beszálláskor.

A 2. világháború idején Kelet-Ázsia térségében elkeseredett harc tombolt az amerikaiak és a japánok között.

Az amerikai katonák bevették magukat egy erődítménybe, amelyet aknákkal és szögesdróttal vettek körül.

A japánok napokon keresztül harcoltak sikertelenül azért, hogy bevegyék ezt az erődöt. Ekkor a tisztek az egyetlen lehetőséghez folyamodtak, amelynek segítségével meghódították az amerikaiak harcálláspontját. Önkéntesek jelentkezését kérték.

Minél közelebb értünk Tulsához, annál jobban izgultam. Tíz hónap telt el, mióta eljöttem. Elképzeltem, apa milyen büszke lesz, mikor meghallja, hogy valami hasznosat akarok kezdeni az életemmel. Annak ellenére, hogy nem osztozott az Isten iránti szeretetemben, azt gondoltam, hogy majd osztozik az örömömben és a boldogságomban.

Miután megérkeztem a vasútállomásra, taxival mentem apám házához.

Ez egy igaz történet, amit most elmondok nektek. Az iskolámban történt az első osztályos gyermekek között.

 Osztályunkba járt egy mozgáskorlátozott kislány.  Nagyon furcsa, mert még így élőben, sőt ilyen közelről nem találkoztam olyan gyerekkel, akinek járókeret kellet ahhoz, hogy lépni tudjon. Hihetetlen volt látni, hogy ő nem tud velünk együtt futni, fogócskázni a tornaórán játszani.

Ott ült a söntésnél. Csapzott haja a homlokába lógott, reszkető keze a pohár karimáját simogatta. Hosszú ideje csak maga elé nézett, és – néha egy két érthetetlen szót mormolva – nagyokat hallgatott. 

Amikor azonban szíve a bortól eléggé megmelegedhetett, hirtelen odafordult ivócimborájához, és azt kérdezte tőle: „Mondd csak, szeretsz te engem vagy nem szeretsz?”

Az a kérdésre összerezzent, pár pillanatig zavartan ránézett, majd azt válaszolta: „Persze, hogy szeretlek...” Aztán kisvártatva még hozzátette: „Nagyon szeretlek, hisz a barátod vagyok.”

„Akkor mondd meg, hogy mi hiányzik nekem?” – kérdezte az első.

"Tom MacEnvoy az igazat megvallva utálta lányának, Trishának a macskáját. A kislány valahol az iskolaudvaron szedte fel az Állatot, és rögtön beleszeretett.

Hazavitte, és a következő szózatot intézte apjához, tette védelmében: Tudom, papa, hogy Azok után, ami a hörcsöggel történt, látni sem bírsz Egyetlen háziállatot sem, de nagyon kérlek, hadd tartsam meg mégis a cicát.

„Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.”

Zsoltár 34,19

"Hol van ilyenkor az a jóisten?” – gondolta a fiú a veszekedés után és beletaposott a gázpedálba.

Az autó hirtelen felbőgött és egyre gyorsuló iramban kezdte falni az utat a sötét éjszakában. Csak mereven nézett előre, a település fényeit megtörte sok-sok, ablakon lefutó esőcsepp. A teste megfeszült, mereven tartotta a kormányt és véletlenül sem nézett a mellette reszkető lányra.

Harlem! New York négernegyede! Annak, aki először jár itt, megdöbbentő benyomás. Afrika és nyugati civilizáció keveréke amerikai talajon. Zsebemben a meghívó egy klubba, ahol fekete professzor fog előadást tartani. Kissé elfogódottan lépek be a pazar épület széles ajtaján. A hallban elegáns hölgyek, urak jól szabott öltönyben...A professzor amerikai faji problémákról beszél... 

Kicsit nehezen értem az akcentusát... Gondolataim elkalandoznak: ...micsoda utat tettek meg ezek a jogfosztott rabszolgák, mire olyanok lettek, mint a körülöttem ülő gazdagok!Teljesen elveszítem a professzor beszédének fonalát.

A hársfa egy domboldalon állt a többi fa társaságában, és hozzájuk hasonlóan ő is fiatalon megismerte a természet körforgásának rendjét: tavaszra nyár jön, nyárra ősz, őszre tél, s csak ezután köszönt be ismét a kikelet. Levelei, melyek a tavaszi rügyfakadáskor borítják zöldbe, nyáron erőben, színben pompáznak; s ha megérkezik az ősz, megsárgulnak, megbarnulnak, elfonnyadnak és lehullanak.

Ezen ő sokat bosszankodott. Azt szerette volna, hogyha neki sokkal több levele lenne, mint a többi fának, mert vezér, sőt uralkodó kívánt lenni közöttük.

Ebben a történetben katonákról, harcosokról, ellenségről és harcról olvashatunk, és még arról is, hogy ki tud védelmet nyújtani nekünk az ellenséggel szemben. A Biblia a következő Igével tanácsol bennünket, hogyan vívhat juk ki a győzelmet:

„Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.” (Eféz. 6,11.)

Gábor kerékpárjára ült és sebesen hajtott végig az úton Daniék házáig.

- Szervusz Dani!

Christopher Wren, aki a londoni Szent Pál Katedrálist (a világ legszebb épületeinek egyikét) tervezte, írt azoknak az építőmunkásoknak a reakciójáról, akiket megkérdeztek, hogy mit csinálnak.

Azok a munkások, akik fáradtan és egykedvűen végezték a munkát, így válaszoltak: „Téglát rakok" vagy „Követ hordok".

Egy munkás azonban, aki éppen maltert kevert, nagyon vidámnak és lelkesnek tűnt. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál, azt válaszolta: „Egy pompás katedrálist építek."

Közvélemény-kutatások arra az eredményre jutottak, hogy legtöbben utálják a munkájukat.

,,Sok leány munkálkodott serénységgel,de te meghaladod mindazokat!"Péld.31:29

Édesanyám halála után,rendkivül kimerülten és bánatosan mentem vissza a munkámhoz.Sajnáltam önmagamat,és ezt ki is fejeztem barátnőmnek,Yer-nek.Igazából ezt akartam volna mondani:,,Ó,én szegény és sajnálnivaló! Édesanyám meghalt,édesapámat rég eltemettük,árva vagyok."Yer barátnőm figyelmesen meghallgatott,majd hozzáfűzte:,,Hát igen,rettenetes dolog anya nélkül lenni.Én is kivánom,hogy bárcsak megismerhettem volna az édesanyámat."

Lopva ránéztem ázsiai barátnőmre.,,Téged örökbe fogadtak'' -kérdeztem.

Alighogy véget ért a második világháború, Európa kezdte összerakosgatni a széthullott darabokat. Az óhaza romokban hevert. Szétdúlta a háború. Talán mind között a legszomorúbb látvány az volt, ahogy az éhező kis árvák kószáltak a háború sújtotta városok utcáin.

Egy fagyos reggelen egy katona visszafelé igyekezett a barakkjába. Ahogy terepjárójárójával befordult egy sarkon, észrevett egy kisfiút, aki egy zöldséges kirakata előtt állt, orrát az ablaküveghez nyomva.

Egy középkori halászfaluban az volt a szokás, ha egy asszonyt a házasságtörésen kaptak, akkor letaszították a tengerparton a szikláról, ő ott lezuhant és meghalt.

A közösség ezért a vétekért halálra ítélte.

Történt egyszer, hogy egy idősebb halászt egy matrózzal megcsalt a felesége, összeült az ítélő bizottság a faluban és bizony a falu szokásainak megfelelően halára ítélték, másnap reggel kellett bekövetkeznie annak, hogy kivitték a falu szélére és az asszonyt a magas szikláról letaszították.

A falióra Dánielnek, az öreg cipésznek a műhelyében állt. Ez az óra volt talán a legértékesebb bútordarabja.

A régimódi, nagy fadobozos óra ünnepélyes méltóságteljes hangon tiktakolt. Minden teljes óra előtt öt perccel rákezdte, amit hangosan és meggondoltan követtek a harangütések, ahogyan mérte az órákat.

Egyszer Dániel késő éjszakáig ott ült a munkája mellett.

Kedves Matthew!

Amikor hatodikos voltam, „kiemelkedő sportoló" díjat kaptam. Okos, atléta-alkatú, szellemes, jóképű és hihetetlenül kedves voltam. A dolgok aztán elég rosszra fordultak felsőben, de legalább ebben az évben mindenem megvolt.

Sajnálatos módon ott volt azonban Owens kisasszony is, mint tanárhelyettes. Ő volt Jenkins tanár úr segítsége.

Tudta azt, hogy bár okos és hihetetlenül kedves voltam, azért volt még egy-két dolog, amiben változnom kellett.

Szárnyalhatunk. De nem a saját szárnyainkon. Mert a madár szárnyakkal születik. Mi pedig kapjuk a szárnyakat. Kaphatjuk. Ha van valaki, aki őszinte szívvel figyel ránk, aki szeret, akinek érezzük szeretetét, akinek fontosak vagyunk. Igen, ez a szeretet, ez a figyelem, ez a törődés szárnyakat ad.

Lélekszárnyakat.

/Csitáry-Hock Tamás/

...

Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését a reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében.

John D. Rockefeller, erős és szikár volt kicsiny korában. Hamar eldöntötte, hogy pénzt keres, és a végletekig hajszolta magát. 33 éves korában megszerezte az első egy millió dollárt. 43 éves korában már a világ legnagyobb vállalatát tartotta a kezében. 53 éves korában a leggazdagabb ember volt a földön, mint a világ egyetlen milliárdosa.

Eközben megtámadta szervezetét egy betegség, melynek következtében kihullt a haja, elvesztette a szemöldökét és a szempilláit, és összeaszalódott, mint egy múmia.

A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában.

Váratlanul szólal meg:

- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?

- Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.

- Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen.

- Domine!...........Ámen! - mondja e két szót.

- Csak ennyi? - kérdezem meglepetten.

- Csak ennyi.

- Uram!..............Úgy legyen!

- Igen, fiam.

Egyszer egy friss házaspárnak nem volt lehetősége hol lakni. Nem volt elég tőkéjük ahhoz, hogy egy saját lakást vehessenek, albérlet mellett pedig nem tudtak félretenni.

Csak egyetlen választásuk maradt, hogy odaköltözzenek a férj édesanyjához, akinek elég nagy háza volt ahhoz, hogy ott lakjanak. Nagyon jó megoldásnak ígérkezett az odaköltözés, mivel jó helyen volt a ház, és elég szoba volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek.

Ahogy teltek-múltak a hetek, kiderült, hogy a feleség és az anyós túlságosan ellentétes személyiség.

A telefon csörgésére riadtam fel. Hirtelen rápillantottam az órám világító számlapjára - mindjárt éjfél. Megrémültem, a szívem zakatolt.

- Mama? - alig hallottam a suttogást a telefonban. 

Azonnal a lányomra gondoltam. Amikor a síró hang érthetővé vált, megszorítottam a férjem kezét.

- Mama, tudom, hogy késő van. De... ne szólj semmit, engedd, hogy én beszéljek! És mielőtt megkérdeznéd, igen, ittam. Néhány kilométerrel odébb csaknem lehajtottam az útról és...

Még nem jártam iskolába, amikor érdeklődni kezdtem az olvasás iránt.

Édesanyám kezembe adta régi olvasókönyvét, amit gyerekkorából őrzött. Ebből az egyik történet különösen a szívemhez nőtt, ám még nem sejtettem, hogy későbbi éveimre is hatással lesz.

Egy kisfiúról szólt, akinek volt egy kis lapátja. Amikor egyik télen nagyon sok hó hullott, akkor kiment a házuk elé és megpróbált lapátjával a bejárati ajtótól utat vágni. 

Egy járókelő megállt és álmélkodva figyelte igyekezetét.

Egy csodálatos kis történet egy Mennyországba írott levélről, amire válasz is érkezett..

Egy csodálatos kis történet, hogy emlékezzünk arra,hogy az élet valóban szép. Nem tudni, ki válaszolt, de az biztos, hogy van egy csodálatos lélek az amerikai levélposta hivatalnál. 

Abbey, a 14 éves kutyánk a múlt hónapban meghalt. 

A rákövetkező napon a 4 éves lányom, Meredith zokogott és csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki Abbey.

Áldott kapcsolat

„Good Mónim” – ébresztem reggelente a páromat, ha már keresztneve kínálja ezt a kedves szójátékot.

Ébresztgetem az én Mónim, azt a 39 éves hívő leányt (bocsánat, asszonyt), aki vagy húsz éven keresztül hangoztatta ismerőseinek, sosem fog férjhez menni. Komoly családi drámák (édesapja halála, majd édesanyja súlyos betegsége) halogatták életében azt az időt, amikor mint nő kinyílhatott volna színpompás virágként. Inkább kis sziklakerti növényként, a kövek adta biztonságban élte életét.

Hetedikes fiam osztálya azt a feladatot kapta a társadalomismeret tanártól, hogy építsenek otthon egy piramist. Nem volt megadva, miből, vagy hogy mekkorát építsenek. Támaszkodjanak saját képzeletükre.

Mikor meghallottam, mi a feladat, kézműves-anyuka énem beindult. Mennyi habszivacsra és melegíthető ragasztóra lesz szükségünk, hogy kialakítsunk egy piramist? Készen álltam, hogy elkezdjük a munkát, de mikor az apjának is előadta Michael a tervet, a történet más fordulatot vett.

Egy púpos, elhanyagolt kis nyomorék leányka került a missziós kórházba.  Otthon rengeteget dolgozott, szinte mindent ő csinált, amit csak betegsége mellett meg tudott tenni. De köszönetet nem kapott. Anyja kistestvérei miatt nem tudott foglalkozni vele, mostohaapja számára csak teher és nyűg volt. Sokszor egyszerűen arrébb rúgta.  Sanyarú sorsa volt Lelának.

Melinda hazafelé utazott a munkahelyéről, a falusi iskolából a városi lakásába. Kifelé nézett a távolsági busz ablakán, de nem látott semmit. A gondok falat húztak eléje, ez a fal tolakodott a szeme elé, ez takart el minden kilátást. Ennél nagyobb gödörben már nemigen ülhetnék, gondolta.

Nem lehet igaz, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Miért lett éppen most ez a gyerek, amikor Zsolti közölte, hogy ő nem akarja?

Három hónapja vannak együtt. Nem járnak, nem élnek együtt: vannak.

Aki becsüli a szeretetet, az minden megnyilvánulását becsüli és nem tépi ki gyökerestől a jó szándékot a szívekből.

- Tulajdonképpen hogy terem a szeretet? - kérdeztem egyszer anyát.

- Magról vetik - nevetett rám.

- És honnan szerzik hozzá a magot?

- Nem kell azt szerezni. Belőlünk magunkból pereg. S megfogan a tenyér simogatásában, a szem pillantásában, minden ölelésben.

Feri otthona egy nagy farm. A parasztudvart övező területen és a végtelennek tűnő földeken nagyszerűen lehet játszani. Itt aztán nincs hiány kalandokban.

Feri odáig van az állatokért. Tudják ezt a szülei is. A születésnapjára egy kiscsibével lepik meg. Egy igazi, élő csibével.

Ők ketten az első naptól kezdve elválaszthatatlanok. Feri teljesen egyedül gondoskodik a csibéről. Reggelente és esténként rendszeresen enni ad neki. A csibéből lassacskán tyúk lesz.

1951 októberében az Oak Ridge-i (USA) atomközpontban szokatlan lopást fedeztek fel. Nyomtalanul eltűnt néhány gramm plutónium. Természetesen kémkedésre is gondoltak, de minden ilyen irányú vizsgálat eredménytelen maradt. Csak 18 hónap múlva akadtak a tettes nyomára...

Egy nap ugyanis az atomközpont egyik dolgozója beteget jelentett. Ez önmagában még nem lett volna rendkívüli dolog, az orvosok azonban nem tudtak hová lenni a döbbenettől: a beteg erős sugárzási ártalomban szenvedett.

Az amerikai költő, Mark Twain (1835 - 1910) a dolgozószobájába vitt egy, a természetben szabadon élő kaméleont, és örült a kicsi kis állatnak.

A kaméleonnak természetéből adódóan lehetősége van arra, hogy alkalmazkodjék minden színhez és minden környezethez, s így más állatok ne vegyék észre, és így nagyobb biztonságban legyen.

Mark Twain ezt nem vette figyelembe, és az állatot egy tarka szőnyegre helyezte.

Az állat azonban alkalmazkodott a színekhez, amelyek a szőnyegen voltak..

Az angol VIII. Henrik király (1491. jún. 25. - 1547. jan. 28.) 35 éven át uralkodott zsarnoki módon.

Hat felesége közül kettőt kivégeztetett. Senki sem merte megmondani a királynak az igazat, mindenki hódolatot színlelt.

Csak az udvari bolond mondta el hóbortos szavakkal a véleményét a királynak. Ha a királynak ez nem tetszett, nevetett és ezt mondta: Bolond vagy te! - és az udvarnál mindenki vele együtt nevetett.

Mivel az udvari bolond kiválóan értette a dolgát, a király átnyújtott neki egy arany bolondjogart azzal a kikötéssel, hogy azt addig viseli és addig tevékenykedik bolondként az udvarnál, amíg nem jön egy nagyobb bolond.

A 20. század végén a világ újra felfedezte az emberiség egyik elfelejtett hősét. Sir Ernest Schackleton sark-kutatót.

1914 decemberében Sir Ernest Shackleton 27 emberével az Endurance nevű hajón a Déli-sark felé tartott. Az volt a szándéka, hogy átkeljen az Antarktisz egyik végétől a másikig. Ám abban az évben a sarki nyár nem köszöntött be. 165 km-re a céltól és veszélyes jéghegyek közt haladva, Shackleton kénytelen volt megállni, és várni, míg megolvad a jég.

Anyám megígérte, hogy meglátogat minket az árvaházban, és meg is tette -

kétszer a hét év alatt. Azon az első találkozáson ösztönösen odafutottam hozzá.

-Anya! Anya! - kiabáltam, megfeledkezve, arról hogy Laurának kellett volna szólítanom.

Félre tolt engem, és egy bevásárlótáskából ajándékot vett ki Marie-nak. Semmi nem változott.

Az ,,apa" szó nem sokat jelentett számomra, az emlékeim távoliak és zavarosak voltak róla.

Gyermekkoromban nagyon ,,másnak"és kitaszitottnak éreztem magam.

Magas és széles alkatom van.

Amikor gyerek voltam,nem nagyon tudtam elvegyülni a barátok között,ha többen voltak jelen és maguk között beszélgettek,mindjárt azon gondolkoztam,hogy ugyan miről suttoghatnak?Volt néhány közeli

barátnőm,de éreztem,hogy nehezen teszek eleget a társadalmi elvárásoknak.

Amint idősek közé kerültem,mindjárt jobban éreztem magam,és könnyen ment a társalgás is.

,,Minden lélek szomjazik a boldogságra és az élet értelmére" - írta Aquinói Tamás. Tizenéves koromban igazolódott ez az állítás. Boldog akartam lenni, és meg akartam találni életem értelmét. Választ akartam kapni három alapvető kérdésre: Ki vagyok? Miért vagyok itt? Merre tartok? Ezek az élet nehéz kérdései. Becslésem szerint a negyven alattiak kilencven százaléka nem tud választ adni rájuk.

  Testvérem, Dave Howard nagyon sokat utazik és csodálatos történetekkel tér haza.

Egyik nyáron, amikor mi hatan, Howardok, házastársunkkal családi összejövetelt tartottunk, Dave az alábbi esetet mondta el, amelyet a történetben szereplő férfi fiától hallott.

Egyszer egy férfit - nevezzük Ivánnak -, aki egy meg nem nevezett országban raboskodott, kivezettek a cellájából. Vallatták, megkínozták, és szinte kásává verték. Életének egyetlen kényelmét egy takaró jelentette.

Amit elmondok, még a jobbágyság idején történt. A földesurak sem voltak ám egyformák. Volt, amelyik gondolt a lelke üdvösségével, észben tartotta Isten törvényét és jól bánt az emberekkel, és volt közöttük vérszopó gazember, akinek Isten legyen irgalmas. De senki sem volt rosszabb az olyan úrnál, aki jobbágysorból küzdötte fel magát a hatalomra, aki szolgából lett úr! Ezek csigázták legjobban a népet.

Ilyen intéző került az egyik földesúr birtokára.

 

Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit,
hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az
artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek.
Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet
pontos anatómiai nevével.

Hát? Persze, így könnyű! - s majdnem nevetek.
A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig
látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra.

Karcsi és János egy osztályba jártak. János kicsi, vékony gyerek volt, fürge, mint a menyét és helyén volt az esze. Mindig volt valami remek ötlete, és élvezettel bosszantotta az embereket. Karcsi ennek szöges ellentéte volt. A fürgeség teljesen hiányzott belőle, nagy volt, kövér és lassú, majdnem mindig az osztály legrosszabb tanulója.

Különösen János tréfái miatt szenvedett sokat. Ha Karcsi valamit le akart írni róla, János sokszor rosszat diktált neki, és amikor osztálytársa ezért rossz jegyet kapott, a markába nevetett.

Szép, szellős nyári reggel volt. Korán gyülekezett a kis kiránduló csapat, hogy megmásszák a hegycsúcsot. No, azért ne olyan magas csúcsot képzeljetek el, mint a Mont Blanck vagy a Mont Everest, csak egy 5-600 méter magas oromra szerettek volna feljutni. Vidáman beszélgettek, majd a vezető kinyitotta a térképet, hogy együtt nézzék meg a célt.

— Ez egy hat kilométeres gyalogtúra — kezdte a túravezető. — Rendkívül szép, bükkfás oldalon fogunk haladni.

Nehéz néha megérteni, hogy miért bántják egymást az emberek, amikor jók is lehetnének egymáshoz. A gyerekek meg átveszik a felnőttektől ezt a magatartást.

Sok imádság és a hosszú betegség várakozása után végre Évi felépült és már újra járhatott iskolába. A doktor bácsi azonban eltiltotta a nehéz munkától, és így nem tornázhatott a többiekkel.

Sajnos sok lánynak már tíz éves korára a szülei igen drága ékszereket vettek.

Mit csinál a kis Tomi ott fenn a padlásszobában? Ül az ágyában a tarka takarók között, nyomorék kezében ollót tart, és régi papírokból kis cédulákat vág le.

Milyen szegényes itt minden! De, hiszen London nyomornegyedében lakik. Ezekben az omladozó házakban minden olyan piszkos és sötét. Most egy idősebb asszony lép a szobába. Odamegy a barna fiókosszekrényhez, turkál benne, aztán újra kimegy.

/Az egyház  története/

Sziklás tengerparton, ahol a hajók gyakran zátonyra futottak, csak egy kis omladozó életmentő állomás állt.

Egy kunyhóból és egy csónakból állt az egész, de az a pár ember, aki ott dolgozott, nagyon elkötelezett volt.

Szemüket állandóan a tengeren tartották, magukkal és biztonságukkal nem törődve, félelem nélkül tengerre szálltak a vihar kellős közepén, ha egy hajótörésnek csak a legkisebb hírét vették.

21 év házasság után a feleségem arra kért, hogy vigyek el egy másik nőt egy vacsorára és utána esetleg egy mozira. Majd hozzátette: "Szeretlek, de tudom, hogy ez a másik nő is szeret és jól esne neki, ha egy kis időt együtt töltenétek"

És ez a bizonyos másik nő, akivel a feleségem kért, hogy randizzak nem más volt mint az ÉDESANYÁM, aki már 19 éve özvegy volt, viszont a munkám és a 3 gyerek miatt ritkábban tudtam látogatni, jóformán csak a nagyon jeles alkalmakkor.

A postás mindig elment az utolsó házig. Ismert mindenkit és ismerte őt is az egész falu. Naponta elvégezte a munkáját és este hazatért kis családjához. Panasz sosem volt rá. A falu boldog közösségként élt, segítették egymást a bajban, örömökben is osztoztak. Csak egy valaki élt magányosan, távol mindenkitől.Egy öreg ember.

Senki sem tudott többet róla, csak hogy egyedül lakik egy kis házban, nem jár be a faluba, és nincs egy rokona sem, aki látogatná.

  Az idősödő onkológus-sebész professzor, aki a gyermekek ágya mellé térdel, hogy szemmagasságban legyen kis pácienseivel, ha beszél velük, és akit a gyerekek, ha akarják, tegezhetnek, operációra készíti fel a 8 éves kisfiút.

Közölnie kell a gyermekkel és az ágy másik oldalán rettegő szülőkkel: mindenre számítani kell, lehet, hogy amputálni kell térdtől a lábát a tumor miatt. Ő mindent meg fog tenni, de az operáció alatt kell, hogy meghozza a döntést.

Enrizo Dapozzo az olasz származású evangélista mondta el az alábbi esetet franciaországi és svájci missziós munkássága idejéből.

Egy ideig hirdetéseket tettem közzé néhány újságban, amelyekben Bibliákat kértem, akár régi, használtakat is. Sokáig semmi válasz nem jött. Aztán egyszer csak egy vendéglős értesített: "Tisztelt uram, jöjjön el hozzám, sok Bibliát tudok adni." Azonnal útra keltem.

Észak-Amerika hatalmas síkságán nagy sebességgel rohan a Pacific expressz. Mit sem sejtve, nyugodtan alszanak az utasok.

A mozdonyvezető

gyakran kinéz a mozdonyból, hogy nem leselkedik-e valami ismeretlen veszedelem a vonatra.

Hirtelen azonban elsápad, mert valami olyasmit lát a síneken, amire szinte megfagy a vér az ereiben. Egy hatalmas alak, széttárt karokkal táncol a fényszórók által megvilágított síneken, mintha integetne: - Állj meg, állj meg!

Tibi tizenegy éves volt. A szülei ezen a nyáron először engedték el sátortáborba. Tizedmagával sátoroztak az erdőben. Tibi nagyon élvezte a friss levegőt, a fenyők, és a zsenge fű illatát. Miután felállították a sátrakat, Tibi sétálni indult az erdőben. Messzire elkalandozott. Észre se vette, hogy bealkonyodott. Lassan felhők borították be a napot.

1995. április 27. A német politikai és társadalmi elit tagjai Bergen-Belsen táborának felszabadítására és természetesen a táborlakók borzalmas szenvedéseire emlékezve - zsidó gyászkalappal a fejükön - gyűltek össze a megbánás maximális kimutatásával. A politikailag korrekt elit vállvetve holokauszt-szövetségeseikkel a világnak megrendült holo-egységet demonstrált. Az Oscar-esélyes alakítás a Bergen-Belsen "halálgyárában" "elgázosítottaknak" szólt. 

Ezzel szemben a Jewish Chronicle ("Zsidó krónika") 1998.

 A nyolcéves Beppo állt magányosan egy domb tetején, és mereven bámulta az ég egy pontját. Egy aprócska piros pont volt ott látható, amiatt lógott Beppo az iskolából. Egy piros luftballon. 20 lírájába került, és ez rengeteg pénz volt Beppo számára. Mégis megvette a lufit, és a domb tetejéről a levegôbe eresztette.

Kétségbeesve támasztottam a híd korlátját.

Hányingerem volt, remegtem.

A Duna csendesen morajlott, a fekete sötét víz csobogva kerülte ki a híd pilléreit.

Hajnal volt. Néha egy-egy autó haladt át a hídon.

A játékterem bezárt, a gépek elnyelték az egész havi fizetésemet.

Elúszott, mint korhadt fadarab a Dunán. 

Tedd meg, biztattam magamat!

Csak egy lépés, elrugaszkodsz, és minden megoldódik. Repülés, csobbanás és te is beolvadsz a sötétbe.

 Nem messze élt egy idős hölgy.

A férje meghalt öt éve, két éve pedig lánya férjével és két gyerekével autóbalesetben.

Mikor jöttem az iskolából hazafelé, az ajtaján láttam egy hirdetést amire az volt írva :

”Elvesztettem 2000 Ft- ot, aki megtalálja-hozza vissza legyen szíves,a 76-os lakásba,mert kevés a nyugdíj és nem tudok miből ételt venni”

Kivettem a tárcámból 2000 forintot és felmentem az 5-ödik emeletre.Mikor odaadtam az idős hölgynek a pénzt,elsírta magát és így szólt:

”Te vagy a tizenkettedik ember,aki felhozta nekem a pénzt.Köszönöm.”

Elmosolyogtam magam és odamentem a lifthez,mikor a nénike így szólt:

”Lányom,vedd le azt a hirdetést,mert azt sem én írtam.”

Az öreg hölgy állt és könnyek hulltak a szeméből.Vannak emberek akiben még maradt jóság és együttérzés.

Csakhogy megjöttél, kislányom - bontja le Lídia Esztike hátizsákját. - Hol voltál ilyen sokáig? - Fuvolám volt, anya. Elfelejtetted? Igen, elfelejtette. Mostanában többször fordul elő...Egyedül van a két gyerekkel, mióta Zoltán egy könnyelmű lépésre szánta el magát.

A magára hagyottság, a feladatok özöne, a gyermeknevelés gondja súlyos teherként üli meg a lelket.

A kislány szeméből sugárzó szeretet magához téríti. Átöleli. Nincs egyedül, tudja, de olyan nehéz...Eszti már a fürdőszobából csivitel: - Ma van a főpróba, tudod!

Megtérésem óta, - mint sokan mások-, vásároltam a különféle hitmélyítő könyveket.

Kiolvasásuk után a könyvespolcra tettem és csak gyűlt, gyűlt, gyűlt.

A többszöri elolvasásuk után azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ha találkozok olyan emberrel, akinek problémájára orvosság lehet annak a bizonyos könyvnek az elolvasása, kölcsönadom, talán ezzel is közelebb juttathatom őt a hithez, Istenhez, Jézushoz.

Többéves tapasztalatom az volt, hogy a könyvet köszönettel elfogadták, majd ki olvasatlanul, vagy itt-ott beleolvasva, visszaadták.

Régen az volt a szokás, hogy a magatehetetlen öreget megölték. Amikor egy öregember, öregasszony már nem tudott segíteni a háznál, hogy ne pusztítsa feleslegesen a kenyeret, a fiatalok felrakták egy talyigára, felhúzták a hegy tetejére, s a szakadékba fordították.

Ahol a közelben nem volt szakadék, megtette az erdő: kivitték az idős embert valamelyik távoli, elhagyatott helyre, és ott a sorsára hagyták..

Egy fiatalember nagyon szerette az édesapját, nem tudott megválni tőle.

A csillagok nem ragyogtak ám mindig ilyen békességben, mint mostanában.

Vetélkedés támadt köztük egyszer, hogy melyikük fényesebb; nagy vetélkedés. Volt olyan csillag is, amelyik gőgjében nem hunyorított előre a Fiastyúknak. Ez nem volt szép tőle, mert a csillagok köszönése a hunyorítás, és a Fiastyúk, az Égi Tyúkanyó sok kis csillagot felnevelt már életében. Szó, ami szó, nem sok jóra vezetett ez a vetélkedés.

A gőgös csillagok elhatározták, hogy csak akkor világolnak, amikor éppen kedvük tartja.

Bronnie Ware, egy ausztrál nővér évekig dolgozott haldokló betegek mellett, és beszélgetett olyanokkal, akiknek heteik, hónapjaik voltak hátra. A haldoklók vallomásairól feljegyzéseket készített az Inspiration and Chai nevű blogra, illetve könyvet is írt a tapasztalatairól. Ware szerint a halál közelségével olyan fantasztikus tisztánlátás alakul ki az emberekben, hogy csak tanulhatunk bölcsességeikből.

Darrell Loomis kamionsofőr volt. Minden héten Cincinnatiból szállított árut Atlantába. Kedvenc étterme a Joe's Diner (Joe étkezdéje) volt. Útjai során minden alkalommal itt étkezett.

Egy nyári délutánon Darrell leparkolt a kamionjával, és bement a vendéglőbe. Leült kedvenc helyére, - a pultnál a harmadik székre - és megrendelte a szokásos menüjét: húsos szendvicset krumplipürével és egy jeges teát.

Ott toporogtak a szélfogó ajtajában - két gyerek rongyos, kinőtt kabátban. 

- Néni kérem, nincs fölösleges újságpapírja? 

Nem értem rá, már a nyelvemen volt, hogy nincs. . . míg le nem néztem a lábukra. Vékony talpú cipőjüket átáztatta a havas eső. 

- Gyertek be, kaptok egy csésze forró kakaót. 

Több szó nem esett köztünk. Átázott lábbelijük foltot hagyott a kőpadlón. Kakaóval és vajas-lekváros piritóssal vendégeltem meg őket, hogy kicsit átmelegedjenek, hisz majd megvette őket az isten hidege.

Edison életrajzírói megörökítik, hogy a villanykörte feltalálója több mint kilencszáz olyan villanykörtét készített, ami nem működött, mielőtt elkészült volna egy működőképes.

Kilencszáz alkalommal vette a fáradságot, hogy elkészítse a villanykörtét, bedugja, bekapcsolja a kapcsolót, és nézze, hogy nem történik semmi.

Az emberek bizonyára azt hitték, hogy bolond, de ő tovább kísérletezett. Saját bevallása szerint Edison minden alkalommal, amikor olyan villanykörtét készített, ami nem működött, egyszerűen csak egy újabb módját fedezte fel annak, hogyan nem szabad villanykörtét készíteni.

 Egy hideg vasárnap történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe.

Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna. Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni. Egy nagyon kopott cipő volt rajta, amelyből már kilógtak a lábujjai.

,, Minden nap egy lehetőség"

  Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani.Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta: 

-"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem."

Született optimista volt. Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie.Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá, és azt mondtam:

- Ezt egyszerűen nem értem.

Egy ateista istentagadó propaganda anyagból iratokat küldött egy hitben élő fiatalnak.

Javasolta azok elolvasását, s kérte, adjon véleményt arról, hogy azok mennyivel értékesebbek és kiválóbba a Bibliánál.

A fiatalember ezt válaszolta:

-Ha Ön valami jobbat tud a Hegyi Beszédnél

-szebb történetet ismer a tékozló fiú hazatérésénél,

-meghatóbbat tud az irgalmas samaritánus tetteinek leírásánál,

-vagy erkölcsileg színvonalasabbat a Tízparancsolat rendelkezéseinél,

-vigasztalóbbat a 23.