Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit,
hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az
artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek.
Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet
pontos anatómiai nevével.

Hát? Persze, így könnyű! - s majdnem nevetek.
A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig
látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra.
A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási
pontot sem nyújt. Egyedül az anasthesiológus kolléga helye biztos,
többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a
beteg és a személyzet egyaránt...

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése
jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást.

A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában.
Váratlanul szólal meg:
- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?
- Persze, csak tessék! - mondom bosszúsan.
- Köszönöm, fiam - s belekezd csendesen.
- Domine!...........Ámen! - mondja e két szót.
- Csak ennyi? - kérdezem meglepetten.
- Csak ennyi.
- Uram!..............Úgy legyen!
- Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja.
Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét,
így nem hibázhatnak.
Mereven állunk, feltartott kézzel.
Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.

- Lehet még egy kérésem?

- Igen, természetesen. - de már nem vagyok bosszús a késés miatt.
Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce.
Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.
 - Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert
nagyon álmosodom.
S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:
- Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,...
A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:
- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik...
A versszakot már öten fejezzük be:
- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem.

Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?
Egy mély sóhajjal álomba merül a néni.
- Törlést kérek! A szemüvegemre.

Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.
- Ha Isten velünk... Kezdhetjük!... Kérem intubálni!