Valamikor régen volt két jó barát, két iskolásfiú. Úgy kezdtem, mint egy mesét, pedig e kis történet igaz, nagyon is igaz. Egy idős férfi jött el egyszer hozzám, ő mesélte el nekem, de most átadom a szót az én barátomnak, és én csak hűséges íródeákja leszek. Hát akkor kezdjük:

Volt egyszer régen egy nagyon kedves iskolatáram, akinek édesapja falun lakott, ahol szép nagy birtokuk volt. Ez a kedves bácsi az iskolaév végével szeretetteljesen meghívott, hogy náluk töltsem a nyári vakációt. Nekem mindig az volt a vágyam, hogy egyszer vidékre mehessek egy kicsit, ahol szabadon járhat az ember erdőn és mezőn, s ahol a fáról lehet szakítani a gyümölcsöt.

Így hát kapva kaptam a nagyszerű alkalmon, és nem sokáig kérettem magamat, hanem azonnal hazasiettem, csomagolni kezdtem. Aznap este már János barátom falusi hajlékában voltam, amely olyan nagyszerűen volt berendezve, és olyan gyönyörű kerttel volt övezve. Biztosra vettem, hogy ezen a helyen jól fogom eltölteni a nyári szünetet.

János barátom végtelen szeretettel fogadott, és körülvezetett az egész gazdaságukon. Megmutatott mindent, azokat a helyeket, ahol játszani szokott. Minden nagyon tetszett és igen meg voltam elégedve.

Este sokáig ültünk együtt és nagyszerűen éreztük magunkat. Végigjátszottunk minden társasjátékot, tréfálkoztunk, nevetgéltünk. Már későre járt az idő, mikor János barátom édesanyja figyelmeztetett bennünket, hogy most már ideje lefeküdni.

János egy emeleti kis szobácskába vezetett, ami az övé volt, nagyon kedvesen berendezve. Egy kis fiókos szekrény állt a szobában. János barátom kihúzta a fiókokat, és megmutatta azoknak tartalmát. Szeme, szám elállt, mikor a sok szép játékot megláttam. Volt ott mindenféle játék, ami egy magam korabeli diákgyereket szórakoztatott. Rendkívül boldognak éreztem magam. Előre örültem azoknak a kellemes napoknak, amelyek a falusi otthonban, a barátságos emberek között rám várakoztak.

János vetkőzött le előbb, és azonnal ágyába bújt. Nekem is vetkőznöm kellett volna, akkor azonban eszembe jutott valami.

Amikor elutaztam, édesanyám kikísért a vonathoz és búcsúzóul halkan a fülembe súgta:

- Fiam, viselkedj mindig illendően, ne hozz rám szégyent az idegen emberek hajlékában!

Jól tudtam, hogy édesanyám mire gondol. Tudtam, hogy azt értette, legyek becsületes minden körülmények között. Ne tegyek illatlen dolgot, legyek tisztelettudó minden ember iránt, és minden alkalmat ragadjak meg arra, hogy valakivel jót tegyek. De volt még valami, amit figyelmeztetése magában foglalt. Az esti ima. Odahaza mindig letérdeltünk és lefekvés előtt kértük a jó Isten, hogy bocsássa meg bűneinket, és oltalmával vegyen körül.

De most mit tegyek? Nem tudtam határozni. Hátha János kinevet? Nagy küzdelem ment végbe bennem. Ó, hogy szégyellném magam, ha holnap az egész ház gúnyosan mosolyogna rajtam! 

Amint így töprengtem, egyszer csak megszólalt János barátom és sürgetni kezdett, hogy vetkőzzek már, feküdjek le, mert nagyon késő lesz, és reggel nehezünkre esik felkelni.

Éreztem, hogy most határoznom kell, amely határozat egyszer s mindenkorra új irányt ad egész életemre. Határoztam.

- Várj néhány percig, amíg letérdelek és imádkozom, mert én ezt mindig így szoktam.

- Imádkozol? – kérdezte csodálkozva, de egy cseppet sem gúnyosan, és ezzel minden további megjegyzés nélkül hátat fordított, és többé nem szólt egy szót sem.

Éreztem, hogy János barátom várakozásomon felül kifogástalanul viselkedett, mert azzal, hogy elfordult, valószínűleg azt akarta jelezni, hogy nem akar imádságomban zavarni. Úgy éreztem, hogy mázsás kő hullott le a szívemről.

Ezután sohasem szégyelltem imádkozni, bárki társaságában voltam. Mindig éreztem, hogy az a jelenet, mikor elég lelki erőm volt hozzá, hogy a helyes irányban határozzak, kihatott egész életemre, és ennek köszönhetem, hogy később olyan keresztyén lettem, aki hitét nem szégyelli.

„Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek a mennyei Atyám előtt…”Máté 10:32.