Melinda hazafelé utazott a munkahelyéről, a falusi iskolából a városi lakásába. Kifelé nézett a távolsági busz ablakán, de nem látott semmit. A gondok falat húztak eléje, ez a fal tolakodott a szeme elé, ez takart el minden kilátást. Ennél nagyobb gödörben már nemigen ülhetnék, gondolta.

 

Nem lehet igaz, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Miért lett éppen most ez a gyerek, amikor Zsolti közölte, hogy ő nem akarja?

 

Három hónapja vannak együtt. Nem járnak, nem élnek együtt: vannak. Hol az ő pirinyó garzonjában, hol Zsolti házában. Hogy ez szerelem-e, vagy sem, Melinda nem volt biztos benne. Mégis kapaszkodott ebbe a férfiba; valakibe kapaszkodnia kellett, mert szüksége volt a támaszra, még ha Zsolti nem is mindig működött támaszként. A konfliktusokat Melinda kezelte: ha a férfi agresszívan lépett fel, ő visszahúzódott. Megalkuvás? Az. Bár ő szépítően inkább kompromisszumként emlegette magában.

 

Zsolti nem akar nősülni, és nem akar gyereket. Múlt héten, amikor azt hitte, messziről járja körbe a tárgyat, hogy óvatosan, a férfi érzékenységét messzemenően figyelembe véve közelít, akkor bizony elég jól beletrafált a közepébe.

 

- Egyszer majd te is megnősülsz, és akkor majd… – vetette oda mellékesen egy beszélgetés közepén.

 

- Én aztán nem – vágott a szavába ingerülten. – Nem kötöm le magam. Erre te ne ácsingózzál, babám.

 

- Nem is arról van szó, hogy én – visszakozott, és érezte, hogy elárasztja a szégyen Zsolti gorombaságától és a saját meghunyászkodásától. – Hanem egyszer majd, valaki. Ha egyáltalán képes leszel valakit megszeretni.

 

- Ki a fenének kell az a papír? Aláírod, és attól kezdve sosem szabadulsz meg a másiktól. Válási hercehurca, rámegy egy év, az egészségem meg a fél házam. Egy frászt. Kötetlenül, szabadon kell kapcsolatot létesíteni. Ha nem működik, minden következmény nélkül szét lehet menni.

 

- De miért kell előre arra számítani, hogy nem fog működni? Hogy akarsz így, ilyen bizonytalanságba gyereket…

 

- Nem akarok.

 

Melindának elakadt a lélegzete, olyan súlyos, kategorikus és végleges volt ez a két szó. Egy pillanatig még nézte a keményen bezárkózó férfit, akiben eddig bízott, aztán elfordult. Felállt, és hogy valamit kezdjen a felgyülemlett és leblokkolt energiáival, mosogatni kezdett a konyhában. Gyönyörűen elmosogatott. Aztán kisúrolta a mosogatót. Aztán letakarította a csempét. Aztán a csapot, majd a gáztűzhelyt. Ha valami megoldatlan problémája volt, mindig kényszeresen csutakolnia kellett. Éppen a konyhaszekrény kirámolásához kezdett volna hozzá, hogy azt is kitakarítsa belülről, amikor Zsolti megállt az ajtóban, s karba tett kézzel nekitámaszkodott az ajtófélfának.

 

- Na mi van, sose vacsorázunk?

 

Ezzel részéről elintézettnek vette a dolgot. Megbeszéltnek. Több szót nem érdemlőnek.

 

Ezek után pedig másnap rádöbbent, hogy valószínűleg terhes. Lehetetlen, gondolta. Védekeztünk. Ijedtében mégis vett egy terhességi gyorstesztet egy nagy forgalmú patikában, ahol nem ismerték. De még két napig nem merte kipróbálni, pedig közben sem jött meg a menzesze. Ha kipróbálja, és pozitív, az már visszavonhatatlan. Két napig kétségek között vívódott. Úristen, mi lesz, ha igen… Zsolti azonnal elhagyja. Végül egy reggel elvégezte a tesztet. Pozitív lett.

 

De ezek a tesztek nem mindig adnak száz százalékosan pontos eredményt, reménykedett kilátástalanul. Főleg a terhesség ilyen korai szakaszában… majd még el kell mennie a nőgyógyászhoz is. Zsoltinak természetesen nem szólt. Gyötrődött, kínlódott, és egyre inkább bezárva érezte magát, szűkülő falak, becsapódó ajtók, lehúzódó redőnyök mögé.

 

Nézett kifelé a busz ablakán, de nem látta a tájat. A busz kanyargott a hegyi úton, időnként automatikusan, oda sem figyelve megkapaszkodott az előtte lévő ülésbe. Egy nem kívánt terhesség, egy nem kívánt gyerek, ez jutott ki neki. Elképzelte, hogy elmondja Zsoltinak. Zsolti megfagy, szorosan összezárja az ajkait és az orrán hangosan kifújja a levegőt. Aztán hidegen megszólal:

 

- Direkt csináltad?

 

Majd miután hebegve magyarázkodott valamit:

 

- Időben vagy még? El lehet vetetni, ugye?

 

Ezt nem. Nem, nem és nem, tiltakozott kétségbeesetten. Az a gyerek él. Ha még csak akkora is, mint egy cseresznyemag, de él és érez. Eszébe jutott az iszonyú méhen belüli filmfelvétel, amikor közelített a magzat felé a borotvaéles szélű kanál, és a fejletlen, pirinyó emberkezdemény elhúzódott, valósággal elugrott előle. Szinte még a sikolyát is hallotta.

 

Egy biztos: nem veteti el.

 

De akkor viszont mit csinál? Milyen jövője, milyen lehetőségei vannak?

 

Zsoltira nem számíthat. Egyedül kell megszülnie, leányanyaként. Nehéz lesz az egész egyedül kihordott terhességgel, a magányos szüléssel, a társ nélküli gyerekneveléssel szembenézni. Ezentúl pedig már nemigen számíthat arra, hogy valaki egyszer feleségül veszi. Egy elvált asszonyt, talán. De egy gyermekét egyedül nevelő leányanyát, aki ráadásul még csak nem is gazdag… nem vonzó partner.

 

Ez a jövő.

 

Tudom már, mit csinálok, gondolta. Holnap Zsoltinak jóval tovább tart a munkaideje, mint az enyém. Mire hazaér, összepakolom az összes holmimat, ami nála van, és elköltözöm tőle. Nem akarok a vádaskodásaival szembesülni, és ártatlanul védekezésre kényszerítve, bűnösnek érezni magam. Nem akarom, hogy azt higgye: a tartásdíjért szándékosan átvertem, hazudtam neki. Inkább elszököm, amíg még van erőm hozzá, mint egy tolvaj, lopva, mégis emelt fővel. Csak egy cédulát hagyok, egyszerű szöveggel: „Elköltöztem, mert te nem akarsz gyereket, és váratlanul terhes lettem. M.” Ha ezek után még úgy gondolja, hogy van megbeszélnivalónk, akkor tudja, hol talál.

 

Kicsikém, mi lesz velünk, szólította meg a gyermeket. Hogyan fogunk élni egymásra utaltan, ketten egyedül? Befelé figyelt, hátha megérzi a jelenlétét. Sok nő megérzi, hallotta már. Megpróbálta behatárolni a helyet, lent a hasban, mélyen a bőr alatt, még elrejtőzve a szeméremcsont mögé. Tudta, hogy ott kell lennie, és megpróbálta a hitével, az érzéseivel felkutatni. Egy intenzív gondolatot küldött arra a helyre: itt vagyok, te hol vagy?

 

És ekkor rátalált. Tudta, hogy benne, vele összekapcsolódva létezik, él valaki: egy élőlény, egy ember, egy lélek. Ünnepi boldogság áradt fölfelé a testében abból a kicsiny magból és feltartóztathatatlan, határtalan hullámaival elsodorta a gyötrelmes aggodalmakat, a fájdalmat, a kínlódást, valószínűtlenül valóságos, földöntúli, emberen túli örömöt és békességet hagyva lecsitult partján.

 

Melinda ült a buszon, és lassan érzékelhetővé vált számára a környezete: a rozoga busz reszkető rázkódása, a sofőr rádiójából tóduló zeneragacs, a kabátszag, a mellette ülő asszony óriási mustárszínű táskája. Beértek a városba, pár perc, és le kell szállnia.

 

Jól van, kicsikém, gondolta. Akármi lesz, akárhogy lesz, én itt vagyok veled, és te itt vagy nekem. Együtt leszünk. Ha ennyire fogsz engem szeretni, mint ahogy most – akkor könnyű lesz.

 

 

 

*

 

 

 

Melinda örült, mert ma csak öt órája volt az iskolában, eléri a korábbi buszt. Be is megy a nőgyógyászhoz, igen, most már nem halogatja tovább. A nagyszünetben bejelentkezett Csongrádi doktorhoz két órára. Három hete maradt ki a menzesze, ez most már öthetes terhesség, de elvileg, az utolsó menzesztől héthetesnek számít.

 

            Nyomasztó kötelesség nehezedett a lelkére, aminek teljesítése egyre közeledett. Most  a hétvégén el kell mennem anyámékhoz, tépelődött boldogtalanul. Apának születésnapja lesz, nem tehetem meg, hogy ne köszöntsem fel… és akkor már egyúttal elmondom azt is, mi a helyzet. Hogy gyerek van, Zsolti nincs.

 

            Már látta is maga előtt a szüleit, akikkel ritkán találkozik, s ezután talán még ritkábban fog. Az anyja sápítozik, hogy az ő lánya, jaj, jaj, megesett lány, micsoda szégyen… az apja nem szól, csak maga elé néz a konyhaasztalra könyökölve, és felhajt még egy fröccsöt. Nehéz lesz ezzel szembenézni. És ez még csak az első szakasza a nehézségeknek. De nem tehet mást: vállalnia kell az összes terhet, egyedül.

 

            Lehajtott fejjel igyekezett, gondolataiban, gondjaiban elmerülten. Át kellett mennie az úton, szétnézett. A másik oldalon, a buszmegálló előtt, Mari néni házának sosem használt kocsibejárójára betolatva ismerős autó állt. Egy nagy fekete Renault, Zsolti kocsija. Melinda torka kiszáradt, a szíve alighanem kihagyott egy dobbanást, aztán forró hullám rohant fölfelé a testében, ami a fejében szédülten körbeörvénylett. Egyet sem tudott lépni tovább. Mit akar itt Zsolti? Két hete, amióta egyetlen szűkszavú cédulát hagyva eljött tőle, a férfi nem kereste, nem telefonált, nem jött el hozzá. Melinda már úgy érezte, életének ez a fejezete lezárult. Betartotta a magának tett ígéretét: ő sem kereste Zsoltit, semmilyen módon. Napokig várt, hitegette magát, aztán keserűen, de eltökélten elölte a fel-felemelkedő reményt.

 

Nézték egymást a szélvédő üvegén keresztül, mozdulatlanul. Aztán Zsolti elhatározta magát, de nem szállt ki a kocsiból. Kinyitotta, kilökte az anyósülés ajtaját, a kormányra tette a kezét, és csak nézett továbbra is. Melinda furcsa, magas hangon megköszörülte a torkát és megindult, át az úttesten. De különös, remeg a lába. Közel lépett a számára kinyitott ajtóhoz, behajolt.

 

- Szia – mi történt a hangjával, hová lett a rendes hangszíne?

 

- Szia – mondta Zsolti. Érdekes, az ő hangja miért rekedt? – Nem ülsz be?

 

- Beülhetek – nem tudta jól koordinálni a mozdulatait, nehézkesen zöttyenve tette le pillesúlyát az ülésre. Egymásra néztek, torokszorító csend volt.

 

- Na gyerünk – Zsolti krákogott egyet, indított. Hosszú percekig nem szólaltak meg, csak az autó kanyargott a hegyi úton lefelé, a város irányába.

 

- Biztos? – kérdezte Zsolti.

 

- Mi?

 

Zsolti egy pillanatra ránézett, majd megint előre.

 

- Tényleg terhes vagy?

 

- Orvosnál még nem voltam – vont vállat Melinda. Zsolti ismét ránézett. – De a terhességi teszt kimutatta.

 

- Azt mondtad, szeded a gyógyszert – a férfi hangja neheztelő, elégedetlen volt. Nyilván azt hiszi, abbahagytam a szedést, hogy őt behúzzam a csőbe, gondolta rémülten Melinda.

 

- Szedtem is – máris sírás bujkál a hangjában, a fenébe. Nem kellene sírnia. – Nem hagytam ki egy napot sem.

 

- Akkor meg hogy lettél terhes?

 

- Én vagyok a statisztikai egy ezrelék – sóhajtott.

 

- Mikor mész orvoshoz?

 

- Most akartam – lehelte.

 

Kis szünet. Zsolti mereven előre figyelt.

 

- És… az mennyire biztos, hogy az enyém a gyerek?

 

Melinda megütközve ránézett.

 

- Se lehetőségem, se időm, se kedvem nem lett volna mással lefeküdni – közölte szárazon.

 

Elgondolkodó csönd telepedett közéjük. Melinda várt. Akármit is akar Zsolti, nem sürgetheti. Egyébként sem tűri a sürgetést, de ez most olyan téma, amiben a férfinak magától kell kimondania, amit ki akar mondani.

 

- Na jó – Zsolti határozottan szólalt meg, de aztán köszörült egyet a torkán. – Elmondom, mit tudok ajánlani.

 

Az autó halk zúgása töltötte be a csöndet.

 

- Igen? – Melinda nem tudta különválasztani a hangjától és hallhatatlanná tenni a reménykedést. De ismét csönd volt.

 

- Hát azt nem mondom, hogy feleségül veszlek – szólalt meg a férfi egy nagyobb kanyar után, kicsit túl hirtelen, túl gyorsan. – De hozzám költözhetsz, ha akarsz. Már… hogy is mondjam… megszoktalak.

 

- Igen? – Melinda nem tudott ennél okosabb választ kisütni. Történelmi pillanat volt. Zsolti nem azt mondta: költözz hozzám, mert én azt akarom. A kapcsolatuk folyamán most először tudta kimondani: ha te akarsz.

 

- Sokat gondolkoztam, hogy miért mentél el. Felmerült bennem, hogy másik pasid van. Hogy meguntál. Hogy valami súlyos titkod van, és attól tartasz, kiderül: például másé a gyerek. Hogy félsz attól, hogy nem fogsz tetszeni a megváltozott alakoddal.

 

- És arra nem gondoltál – folytatta az elakadt gondolatsort Melinda – hogy nem akartam a terhedre lenni terhesen? Hogy tiszteletben tartottam a kijelentésedet, miszerint te nem akarsz gyereket? Hogy nem akartam, hogy azt hidd, szándékosan rászedtelek a tartásdíjért?

 

- Hm – Zsolti ismét csak egy pillanatra nézett oldalra. – Ez volt az ok?

 

Melinda bólintott.

 

- És egyedül akartad végigcsinálni?

 

Melinda megvonta a vállát. Nem nézett balra, mert a torkában erőszakosan kaparászott valami, és nem akarta kiengedni a napvilágra. A hallgatás most hosszúra nyúlt.

 

- Na, majd meglátjuk, hogy fogom kibírni a kis piros fejű ordítógépet – vigyorodott el Zsolti kissé feszülten. – De végül is, ha az enyém… hát, azt gondoltam, legalábbis megpróbálom.

 

Egyenes útszakasz következett. Egymásra néztek, a kimondatlan szavak zizegve libegtek, szállongtak, hullongtak közöttük. Zsolti kinyúlt, megsimította Melinda ölébe ejtett kezét. Majd zavartan krákogott egyet, szorosan megfogta a kormányt és most nagyon fontos volt újból az útra figyelnie.

 

- Ebédeltél már? – kérdezte közömbös hangon.

 

- Nem – válaszolt Melinda halkan.

 

- Na. Elviszlek a kórházba ahhoz az orvoshoz. Utána meg elmegyünk az Alabárdosba ebédelni, jól van?

 

- Jól – mondta, és lehunyta a szemét. Az elmúlt két hét feszültsége és fájdalma meglazult béklyóként hullott le róla. Jól van, igen. De még mennyire, hogy jól van.

 

 

 

*

 

 

 

Zsolti konferenciára ment péntek reggel. Az egész hétvégét Siófokon tölti, nagyszerű, Melinda most legalább el tudja végezni a régóta tervezett nagytakarítást: ablakpucolást, ajtók lemosását, még a szekrények mögött is ráijeszt a pókokra.

 

            Bevásárolt, aztán repült haza. Igen, haza, így hívta már Zsolti házát. Amióta újból hozzáköltözött, meghittebb lett a kapcsolatuk. Zsolti persze nem vetkőzte le kőmacsó modorát, és a felsőbbrendű férfitól a szőke nőnek kijáró tudálékos kioktatások sem maradtak el. Mégis az akár elérzékenyültnek is minősíthető pillantások az esti szeretkezés után; az, hogy időnként meglepetésszerűen eszébe jutott megkérdezni, Melinda mit is szeretne; reggelente a „na gyere ide, te vacak” dörmögéssel leplezett gyengéd ölelés – valami újról árulkodtak, ami betelepedett a férfi világába. Meghitt kapcsolat alakult ki közöttük, erősebb és tisztább az elõzõnél. A férfi nem erőltette a figyelmességet, hanem figyelmes volt; a nőnek nem kellett meghunyászkodnia, mert nem tapostak rajta.

 

            Melinda néha eltöprengett rajta, mi lehetett az a lökés, ami ezt a változást előidézte. Nem a terhesség – ezt tisztán látta. A terhességet Zsolti csak elfogadta, mint szükségszerű vele járót. De azzal, hogy a lány szinte szó nélkül el tudott menni akkor, amikor más nő esetleg könyörög és megalázkodik, vagy netán követelőzni kezd, gondolkodásra kényszerítette a férfit. A rövid, tömör üzenet, amit hagyott, nem segélykiáltás és nem zsarolás volt, hanem egyszerű ténymegállapítás. Ezzel megmutatta az erejét: hogy képes egy sorsdöntő helyzetben a maga lábára állva a nehezebb utat választani. Nagyot nőtt általa a férfi szemében, aki képes volt őt immár emberszámba venni. Zsolti most észlelte először a hajlékony, az adott helyzethez mindig maximálisan alkalmazkodó, olykor talán túlságosan is engedékeny felszín alatt rejlő acélrugó-keménységű belső tartást, alaposan meglepődött – és kalapot emelt előtte.

 

Melinda nem akarta néven nevezni, mi az a repülő, lebegtető érzés, ami olykor eltölti, belülről végigsimítja. Biztosan a terhességtől van, magyarázgatta magának.

 

Tizenkét hetes a terhessége, és nem jár szinte semmilyen problémával. Nem hányt egyszer sem, nem fájt semmije, csak néha keményedett be a hasa. Pedig a legelső nőgyógyászati vizsgálatnál eléggé ráijesztettek. Egyedül ment be az orvoshoz, Zsolti lecövekelt a kocsijában.

 

- Én oda be nem teszem a lábam, csak majd ha visznek. Úúútálom a kórházat – morogta átélten.

 

Csongrádi doktor először az ultrahanglaborba tessékelte be. Tocsogós zselét pancsolt szét Melinda hasán, és ide-oda futtatta rajta az érzékelőt. Megmutatta a monitoron a petezsákot, és a lüktető szívű, pirinyó magzatot.

 

A betapintásos vizsgálatnál aztán hümmögni kezdett.

 

Majd közölte Melindával, hogy a petezsák megfelelő méretű és jó helyen tapad, viszont résnyire nyitva van a méhszája.

 

- Ezt majd figyelgetni kell – mondta orvosi flegmával. – Most beecseteltem egy kis folyadékkal, az várhatóan összehúzza, mivel még nagyon kicsi a rés. De kéthetenként látni szeretném, nehogy aztán véletlenül elhagyja a babát.

 

A további vizsgálatokon viszont kiderült, hogy a méhszáj összezárult, s úgy tűnt, mintha ezen az orvos meglepődött volna. Melinda megnyugodott.

 

Most tehát kipakolta a vásárolt élelmiszereket a hűtőbe, a tisztítószereket pedig kézhez készítette, hogy máris elkezdhesse a takarítást. A hálószoba ablakánál kezdte. Becipelte a létrát, lihegve és fújtatva. Leszedte a függönyt. A fürdőszobai mosdónál vizet engedett a vödörbe.

 

Irtózatosan erős görcs nyilallt a hasába. Tenyerét rászorította, elhalványodva meredt a tükörképére. Mi lehet ez, kérdezte magától. Biztosan megemeltem magam a létrával.

 

Akkor a vödröt sem emelheti meg, úgy látszik, vigyáznia kell magára. Egy edénnyel kimeregetett belőle pár liternyi vizet. Érdekes, eddig nem volt semmi baj. A baba valószínűleg így jelzi, hogy most már nem végezhet el minden munkát úgy, ahogy eddig: például az emelésekkel óvatosnak kell lennie. Jól van, majd óvatos lesz.

 

Félóra alatt lemosta az ablakkeretet és az ablakot. Igazi jó, ablaktisztításhoz való idő volt: napos, száraz, amikor az ember könnyen észreveszi az esetleg otthagyott apró maszatot az üvegen. Nagyon elégedett volt magával, az elvégzett munkájával, az időjárással és az egész világgal úgy általában.

 

A következő görcs akkor jött, amikor kivitte a vödröt. Elakadt lélegzettel nekitámaszkodott az ajtófélfának. Most meg mit csináljak, gondolta rémülten. Ruhástól hanyatt feküdt az ágyon, a térdét felhúzta, a tenyerével gyengén simogatni kezdte a hasát. Negyedóra telhetett el, kicsit lecsillapodott, borzongó idegei elsimultak.

 

A saját magának kijelölt elvégzendő munka kikerülhetetlenül tornyosult előtte. Számba vette, hány ablakot kell még ma lemosnia ahhoz, hogy vasárnap délutánra, amikor Zsolti hazajön, mindennel készen legyen. Zsolti elvárta, hogy tisztaság legyen körülötte, de a takarítás zajait, szagait, a körülötte tevékenykedő nő nyughatatlan sürgés-forgását nem tűrte. Melindának lehetőleg akkorra kellett csoportosítania az efféle feladatait, amikor a férfi nem volt otthon. Nem esett nehezére akkorra csoportosítania: az alkalmazkodás természetes lelkiállapot volt nála, szeretett takarítani, és szerette, ha Zsolti elégedett. Még egyszer átgondolta, megtervezte a teendőket.

 

Viszont még soha életében nem volt ilyen erős görcse, mint ez a kettő. Ez óvatosságra intette. Küszködve hezitált a kötelességszerű házimunka és a kényszerű pihenés között. Végül úgy határozott, hogy elhalasztja a következő munkafázist, egy óra nem a világ, ennyit megér a terhessége védelme, és ez elég is lesz: megnyugszik, kilazul és rendbe jön. Választott egy könyvet és újból elnyúlt az ágyon. Addig is a könyv majd leköti a figyelmét, és nem lesz semmi baj.

 

Dehogynem. Egy borzalmas nyilallással összehúzódott a hasa. Lehunyta a szemét és összeszorította a száját.

 

Mit kell ilyenkor tenni? Semmi tapasztalata nincs ezen a téren. Semmit nem tud arról, mi segíthetne. Senki sem készítette fel erre. Senki sincs, akitől tanácsot kérhetne. A szülei, barátnői messze laknak, a szomszédokat gyakorlatilag nem ismeri. Ám van görcsoldója. Felkelt, előkereste a gyógyszeres dobozból, és bevett kettőt. Kis gondolkodás után még egyet. Ez majd mindjárt hat, bátorította magát, és visszafeküdt.

 

Nem hatott. A görcsök egymás után ismétlődtek, egyre sűrűbben jöttek, megállíthatatlanul és iszonyú erővel. Melinda néha felnyögve feküdt a hátán, automatikusan futott a szeme a könyv sorain, de semmit sem értett belőlük. Mit csináljak, mit csináljak, kérdezte magát tehetetlenül és kétségbeesetten. Értesítsem Zsoltit? A konferencián kikapcsolja a telefonját, utána buliznak, csak késő este tud neki szólni. De több száz kilométer távolságból egyébként sem tud segíteni rajta, pedig gyakorlatias gondolkodásával biztosan találna valami megoldást erre a problémára is. Mit is tenne Zsolti? Orvoshoz vinne. Vagy még inkább orvost hívna, igen. Jó. Felkelt, és kibotorkált a telefonjáért, hogy felhívja a nőgyógyászt.

 

Kellemetlenül feszült a hasa, már a görcsök rövid szüneteiben is. Egyszer csak egy pattanásszerű érzést észlelt lent, belül a hasában, szinte hallotta is. Azonnal megkönnyebbült, a feszülés megszűnt, de nyomban meg is tudta, miért. Elkezdett dőlni belőle valami forró folyadék, folyt végig a két combja között, már a térdénél tartott. Az első pillanatban azt hitte, bepisilt. Gyorsan belépett a fürdőszobába, levette magáról a nadrágot és a bugyit, kezével a mosdó szélére támaszkodott, és elhűlve nézte a testéből vastag sugárban zuhogó vért, amely nagy tócsába gyűlt alatta.

 

Most mi lesz, elvérzek itt a fürdőszobában? Ujjnyi széles zuhatag ömlött a két lába között a földre, onnan felcsapódva és végigfröcskölve a lábszárát és a kád oldalát. Döbbenetében nem tudott megmozdulni sem. A vérsugár erőssége csökkent, majd lassan megállt.

 

Melindának egy darabig egyetlen gondolat sem volt a fejében. Állt a vértócsa közepén, és lassan arra figyelt fel, hogy remeg a lába. Fokozatosan eszmélő öntudatának első reakciója a félelem volt. Egyedül volt, magára hagyatva, segítség nélkül.

 

Most már tényleg orvos kell, de hamar, gondolta megrettenve. Mentő. De hogy menjek így végig az előszobán? Minden lépés nyomot hagy. Rendszerető lénye eltökélten tiltakozott az ellen, hogy csurom véresen végigjárja a lakást. De el kellett döntenie, mi a fontosabb.

 

Kilépett a papucsából, tiszta helyet keresett a talpának. Ekkor vette észre, hogy a testéből még mindig csordogál a vér. Lekapta a kéztörlőt a fogasról, végigtörölte vele a lábát, majd a combjai közé szorította, és kiment a fürdőszobából.

 

Felhívta a mentőket. Saját csodálkozására egészen nyugodtan és értelmesen válaszolgatott az adatait és a problémáját tudakoló kérdésekre. Aztán bepakolt egy táskába mindenféle holmit, amire várhatóan szüksége lesz a kórházban. Benézett a fürdőszobába. Ezt nem hagyhatom itt, gondolta. Mire Zsolti hazajön, az egész ideszárad, fel se lehet majd súrolni. A felmosóronggyal megpróbálta eltüntetni a tócsát, mintha ezzel semmissé tudta volna tenni a történteket. Többször is kimosta a csapban, folyóvíz alatt a rongyot, mire nagyjából feltisztította az óriási foltot, beleértve a kád oldalát és a csempézett fal egy részét is. A kádban állva megmosakodott, és éppen törölközött, amikor csengettek.

 

A mentősök jöttek érte. Kiszólt nekik az ablakon az utcára, hogy azonnal kimegy, de még fel kellett öltöznie.

 

- Jól van? – kérdezte a mentős. – Ne segítsünk?

 

- Köszönöm – nézett lefelé az ablakból a férfi készséges arcára. – Mindjárt elkészülök.

 

Hamar felöltözött. A bugyiba óriási mennyiségű vattát gyömöszölt: úgy érezte, egy vékony betét biztosan nem lesz elég. Felkapta a táskát, és kiment. Arra is volt gondja, hogy bezárja maga mögött a házat és a kaput.

 

A mentős együtt érző és segítőkész volt. Kikérdezte, amíg a kórházba értek. A fejét csóválta.

 

Az otthoni tevékenykedés közben többször is motoszkálni kezdett Melindában a kérdés, de nem volt rá ideje, hogy megfogalmazza. A kórház felé vezető úton tette fel magának konkrétan: mi lett a kisbabámmal?

 

Amióta megtudták, hogy terhes, minden ismerős nő a saját terhességének és szülésének történetével traktálta. Ági, a kolléganője is vérezgetett közben, hitegette magát Melinda, és mégis simán kihordta a terhességet, a kis Dorottyának semmi baja. De érezte, hogy ez más volt. A vérezgetés és a zuhatag között óriási különbség van. Mégis reménytelenül reménykedett valami megfoghatatlanban, valami lehetetlenben, valami csodában.

 

- Mit gondol, még megmaradhat a kisbabám? – kérdezte a mentőst. A mentős nem tudta visszafogni a szánakozó pillantást, de azután elkapta a tekintetét, és szemmel láthatóan a kitöltendő papírjaira koncentrált.

 

- Majd az orvos megmondja – mondta.

 

A kórházban nem kellett sokat várakoznia, rögtön felfektették a vizsgálóasztalra.

 

- Csongrádi doktor úr nincs bent véletlenül? Mert én hozzá járok – vetette fel félénken.

 

- Csongrádi doktor Pesten van, nem elérhető – közölte az orvos rendreutasító hangon. – Én vagyok az ügyeletes.

 

Kétszer megnyomta Melinda hasát, aki mindkétszer érezte a kibuggyanó, csészényi vérmennyiséget.

 

- Eh, ez már… – mondta kissé viszolyogva az orvos – Ancika, szólj a beteghordónak, tolja a műtőbe.

 

Melinda megértette. Félrefordított arcán elindult egy könnycsepp.

 

- Ne sírjon, asszonyom – szólt rá az orvos ridegen.

 

Melinda nyelt egyet. Felfogta, miért mondta ezt, és így az orvos.

 

- Nem fogok hisztizni, doktor úr – suttogta reményvesztetten. – Csak, tudja… meghalt a kisbabám.

 

 

 

*

 

 

 

Melinda azonnal tudta, hol van és miért, amikor magához tért. Annyira gyenge volt, hogy úgy érezte, a kisujját sem tudja felemelni. Hatágyas kórtelemben feküdt, minden ágy foglalt volt. Ketten halkan beszélgettek. Világos ég nézett be az ablakon: eszerint még mindig péntek délután volt.

 

- Jó napot – adott magáról halk életjelet Melinda.

 

- Jó napot – köszöntek vissza ketten-hárman. – Hogy van?

 

- Azt hiszem, jól. Csak olyan, mintha… üres lennék itt belül…

 

Csöndben feküdt egy darabig, körülötte-benne hullámzott a testében ringó álmos erőtlenség. Nem akart az elveszített gyermekre gondolni, csak a saját elgyengült végtagjait figyelte. Majd eszébe jutott, hogy Zsoltit értesíteni kellene, hiszen ő még semmiről sem tud. Megpróbálta legyűrni teste tompa ellenállását, és felkönyökölt. A táskáját mellé tette valaki a földre. Kihajolt, megkereste a telefonját. Természetesen Zsoltié ki volt kapcsolva. Küldött egy SMS-t: Kórházban vagyok, hívj fel.

 

Zsolti este tizenegy után hívta. Riadtnak tűnt a hangja.

 

- Mi van, Melinda? Miért vagy kórházban?

 

Melinda röviden összefoglalta. A vonal túlsó végén hosszú csend hallgatott.

 

- Nem vezethetek most, mert ittam. Leghamarabb holnap hétkor tudok indulni.

 

- Nincs értelme, hogy ide gyere, Zsolti. Úgysem engednek ki a kórházból. Neked meg ott kell lenned.

 

- Délelőtt tíz órára ott vagyok – közölte Zsolti határozottan. – Szia.

 

- De a konferencia… – akart volna még valami ellenvetéssel próbálkozni Melinda, de már későn.

 

Reggel egy pillantást vetett a kézitükrére. Huh, de megcsúnyultam, állapította meg fintorogva. Az arca nyúzott, sápadt, a szeme alatt mély, sötét árok. Elege lett a látványból, elsüllyesztette a tükröt a táskájában, de elváltozott külsejét nem süllyeszthette el benne. Nem bízott benne, hogy Zsolti tényleg eljön: a konferencián való részvételt kötelezővé tették számára a munkahelyén. Az is eléggé elképzelhetetlen volt, hogy Zsolti egyszercsak a saját elhatározásából besétál a kórházba, hogy meglátogassa őt.

 

Fél nyolckor kibotorkált a közös vécébe. Nem fájt semmije, nem érezte rosszul magát, mégis furcsa testérzékelése miatt szokatlanul labilis volt a mozgása. Aprókat lépett, minden lépésnél támaszt keresve megérintette a falat, és a folyosó zöld linóleumát figyelte, hogy el ne essen.

 

Zsoltit akkor vette észre, amikor már közvetlenül előtte állt. Melinda felemelte a fejét, és meglepődve látta a férfi fájdalmasan elgyötört tekintetét, szeme körül a karikákat, gyűrött arcát, mintha nem aludt volna az éjjel. Melinda nem tudhatta, hogy egy kollégája tanácsára Zsolti este addig itta a meleg sós vizet, amíg meg nem hánytatta magát, hogy az utolsó whiskyk kiürüljenek belõle. Persze valamennyi már felszívódott, ezért várnia kellett.

 

Várt, ébren forgolódva, tépelődve és önváddal viaskodva, amiért magára hagyta Melindát, míg végül nyugtalanságában elérkezettnek vélte az időt, és már öt óra elõtt nekiindult, elkeseredetten űzve-hajtva magát és a kocsit, hogy mielõbb a nő mellé állhasson, akire szüksége volt, mert törékeny nőisége mellett magabiztos, erőskezű férfinak érezhette magát. Magához szorította, megringatta, mély sóhajával meglebbentette a haját.

 

Álltak szó nélkül, egymásba kapaszkodva, egymást vigasztalva, egymásra találva, a viharos élet partján, amely elragadta első gyermeküket, aki teljesítette rövidke életének egyetlen küldetését.