Mesélek neked egy kutyás történetet. Ez egy vak barátunkkal és kutyájával: Atosszal történt.

   Évekkel ezelőtt közösen kirándultunk több alig látó és nem látó barátunkkal, látó kísérőinkkel az egyik Pest környéki erdőben.

   A két vakvezető kutyát gazdáik szabadon engedték,  hadd szaladgáljanak jó nagyot ott, ahol rajtunk kívül nem volt várható, látható senki más. Nem kellett attól tartani, valakit megtámadnának. A kutyák vezetése helyett természetesen a kísérők karoltak a két nem látó gazdába.

   Addig, míg hámba kötve szolgálták gazdáikat, bárányszelídségű sárgás, fekete foltos farkaskutya: Atosz és hosszú-, vörösesen aranyszőrű másik kutya, hirtelen támadt szabadságuknak örülve boldogan szaladgáltak egymás mellett és után az úton, vagy beljebb a fák közt az erdőben.

   Gazdáik nem zavarták őket felesleges fegyelmezéssel, hadd fussanak, hadd legyenek szabadok, boldogok… Kis társaságunk egymással beszélgetve lassan haladt a kellemesen hűvös, zöld lombkoronás erdei úton eközben.

   Egyszer csak egy vadász telkéhez, házához értünk, aminek a kerítése mögött hatalmas, hófehér komondor hangos ugatással üdvözölte a két, egyenesen felé tartó kutyát. Annyira látványosan örültek egymásnak hárman, hogy az elmondhatatlan. Igazi énjük előtört és egyetlen szempillantás alatt máris valódi ősi kutyatermészetük uralta őket. Eszeveszetten rohangáltak föl-alá a kerítés mentén és boldogan ugattak, ahogy a tüdejük engedte és a torkukon kifért... Majdnem szétszedték örömükben a kerítést. Ha nem lett volna az az erős kerítés, ki tudja, mi történt volna velük és velünk… A komondor cafatokra szaggatott volna bennünket, az biztos…

   És akkor Atosz gazdája megelégelte a két kutyánál a nagy érzelmi felindulást és a magas hőfokú érzelmi találkozást… Attól tartott, nem lesz jó vége. Viktor határozottan annyit mondott:

- „Atosz, ide, hozzám!”

Az őrülten föl-alá rohangáló, boldogságában szinte pörgő Atosz, mintha képszakadás következett volna be egy filmben, abban a pillanatban megállt, mint aki megkövült… Mint aki egy szempillantás alatt megsüketült, mint aki nem hallotta a komondor hangos csaholását, hanem csak a gazdája szavát, gazdája irányába fordulva halál nyugodtan Viktor felé indult. Soha nem láttam ilyet. Elképzelhetetlen volt számomra ez a viselkedésbeli változás… Mintha nem is Atosz őrjöngött volna egyetlen másodperccel azelőtt… Mint, aki elfelejtette a továbbra is őt hívó komondort.

   Példamutató kötelességtudással, hátratekintés-, visszafordulás nélkül egyenesen odament gazdája mellé, és újra nyugodt lélekkel tűrte, hagyta, hogy rátegyék a szabadságát abszolút mértékben korlátozó hámot, és tiltakozás nélkül felvette hátára.

   A komondor „szirénhangú” és őt visszahívó, visszakövetelő hangos ugatása nem hatott rá többé…

-        Micsoda önfegyelem!!!  Micsoda emberfeletti, azaz: kutya feletti önfegyelem!!! – gondoltam, miközben csodálattal és elnémultan ámultam…

-        „Hihetetlen…! Ha nem én magam látom, nem hiszem el!!!”  Atosz, a kutya, képes rá? Én meg nem? Miért nem? - A lelkemben mélyen szégyelltem magam… Atosz, a kutya, egy jól kiképzett állat többre képes, mint én… Megalázottnak éreztem magam…

Azóta Atosz, az önfegyelem, a kísértések feletti győzelem élharcosa, bámulatra méltó mintakép és mélyen emlékezetembe vésett emlékkép számomra…

/Csalami László életmódtanácsadó előadása az ÖNURALOM-ról/