Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és minden erődből. És az embertársadat, mint önmagadat.

(Luk. 10,27) 

Nem vagyok focirajongó. Nem is értek hozzá. Őszinte leszek: még csak nem is kedvelem. Soha nem voltam egyetlen mérkőzésen sem. Így aztán, amikor a férjem hazaállított két ajándékjeggyel, és arra kért, hogy kísérjem el a magyar-horvát meccsre, a Szusza Ferenc Stadionba - finoman fogalmazva, nem örültem neki. Látva azonban, mennyire szeretne VELEM elmenni erre az eseményre, végül beadtam a derekam, és elmentem életem legnagyobb (mert egyetlen) focimeccsére. 

A lezárt utcák bejáratánál is sorfalat álló, és egyébként mindenütt ácsorgó, szigorú tekintetű, állig beöltözött kommandósok, a káromkodó, füstölő, szotyit szerte-szana köpködő szurkolók nem dobtak fel, míg a több száz méterre levő parkolóból a zsúfolt utcákon át a stadion felé sétáltunk a tömeggel. Nagy meleg is volt, fülledt idő, és én túlöltöztem magam a késői órára való tekintettel. Nem kellett volna. Mert izzadtam, levegőre vágytam, és alig vártam, hogy célba érjünk. A férjem biztatott, és fogta a kezem, hogy ne keveredjünk el egymás mellől. 

A bejáratnál a félig tele vizes palackokat el kellett dobni, vagy meginni, a „kőarcú” biztonsági emberek nem engedtek be vele. Végül bejutottunk, és legalább a helyünkről jól lehetett látni. Levegő is fújt valamelyest. Az éhes szúnyoghad már meg se kottyant.

Amikor a meccs elkezdődött, - számomra - furcsa jelenségre figyeltem fel: a pálya két végén ült a két csapat szurkolótábora, az a „kemény mag”, amelyik szinte szeánszot tartott már a meccs kezdetétől. Két karjukat az égnek emelve, egy emberként kántálva harsogták, üvöltötték a buzdításokat. Időnként táncra perdülve, ugrálva, énekelve, néhányan zászlót, vagy a trikójukat lengetve, tülkölve.

Ez volt a „szertartás”.

Bálványimádás – jutott eszembe -: az ember hódol valaminek, átadja magát neki teljesen, és megszűnik a világ.

A mérkőzés befejezése előtt a horvát szurkolók ezt még megtetézve meggyújtották a székeket a nézőtéren, a lángokat körbeugrálták, és úgy buzdították a csapatukat. 

Belefeledkezve, hitetlenkedve és döbbenten bámultam a látványt, arra gondolva: milyen jó lenne az Úrnak, az Élő Istennek hasonlóképpen hódolni! (Persze a székgyújtogatást leszámítva.) Ilyen önfeledten, ennyire odaszánva magunkat, ennyire csak Rá figyelni! Neki ujjongani! Hiszen a Biblia is ír erről: ujjongjunk a mi szabadító Istenünknek. 

Azután számomra is meglepő módon hirtelen sírva fakadtam – annyira megérintett az üresség, amit az emberek ilyen (és hasonló más) módon próbálnak betölteni. És végigjárnak útvesztőket (néha beleveszve), keresik a kábítószerben, munkában, szexben, és még ezer dologban – és az az űr mégis ott marad, mert azt csak Isten tudja betölteni. Nagy szomorúsággal és fájdalommal néztem az ugráló tömeget, és imádkoztam értük, hogy megismerjék Azt, aki egyedül képes az ember életének célt és értelmet adni, betölteni mennyei elhívással.

Hogy az űr helyét betöltse a Valóság, a hiábavalóság helyett pedig örökkévaló tartalom legyen. Legszívesebben megráztam volna őket egyenként: nem erre lettetek teremtve! Forduljatok Ahhoz, aki értünk meghalt, hogy egy igazán EMBERI életet élhessünk! 

A meccs egyébként döntetlennel zárult...