Az öreg dikó felnyögött a férfi súlya alatt, ahogy leült az alvó gyermek lábához. Nézte a sápadt gyertyafényben a kislány ártatlan arcát. Lágyan végigsimította kis homlokát félresöpörve a rakoncátlan tincseket. A meleg szoba az olvadó viasz és a gyermek illatával volt tele.

A férfi ismét elcsodálkozott mily határtalan nyugalom és boldogság vesz körül mindent ahol a lánya van. Még itt - messze a várostól, a kényelmes otthonuktól - ebben a félévszázados öreg házban is minden biztonságos, lágy és otthonos lesz ha ő megérkezik. Nos igen, ha Isten létezik és figyel minket, akkor jól tudja, hogy hol van az Ő biztonságos vára, hol élnek az Ő igaz emberei.

Ahogy nézte a gyermeket érezte, hogy könnyei újra előbukni készülnek, s a torka újra szorítani kezd. Elöntötte a szeretet, megfogta a gyerek kezét, amitől az felébredt. Kinyitotta a szemét és csodálkozva nézett apjára. Nem szólt semmit csak némi meglepetéssel a szemében kérdőn pillantott rá. Hosszú másodpercekig néztek így egymásra. Kutatták egymás arcát egy ideig, míg a kislány halovány hangon megszólalt:

- Szia Apa!

- Szia Kicsim! - válaszolt a férfi, s már megbánta hogy felzavarta álmából. - Aludj csak nyugodtan, még nincs reggel.

Az éjszaka közepén jártak.

- Miért ülsz itt?Vadászni voltál? - kíváncsiskodott a gyerek.

- Igen, vadászni voltam, de már megjöttem. Csak szerettelek volna megnézni és látni, hogy jól alszol, aludj csak tovább, kimegyek...

- Ne menj el, olyan jó ,,apu" illatod van! Maradj itt és én visszaalszom mindjárt.

De nem aludt, nagyokat pislogva figyelte apját. Talán megérezhette apja rezdüléseit, s ez nem engedte, hogy elnyomja újból az álom.

- Jól van kincsem, itt maradok!

- Apu, te sírtál? Vörös a szemed.. - Állapította meg a gyerek tévedhetetlenül.

- Dehogy, csak füst ment bele. -hazudta, de hirtelen meg is bánta, hiszen sosem akart hazudni, sőt úgy érezte a gyerek pontosan tudja mi az igazság. - Vagyis tényleg sírtam egy kicsit. - helyesbített gyorsan.

- Még sosem sírtál.

- Dehogynem kicsim,- mosolyodott el a férfi - csak te sosem láttad. Tudod az apukák is szoktak néha egy kicsit sírni, csak nem úgy, mint a gyerekek. Sírunk néha boldogságunkban és néha mikor nagyon szomorúak vagyunk. - Remélte, hogy a csöppség megelégszik a válasszal, és nem firtatja tovább, de ő egyre éberebb és kíváncsibb lett.

- És most miért sírtál, szomorú vagy?

Az apa lehajtotta a fejét, nem készült erre a beszélgetésre, és nem is tudta hirtelen hogyan is magyarázza el.

- Igen egy kicsit szomorú vagyok. Meglőttem egy disznót. - Bökte ki a választ de nem hitte, hogy ennyiből megérti a gyerek a felindultságát.

- De hát mindig vidám vagy ilyenkor, most nem örülsz?

- Nem kicsim, egy kocát lőttem. Tudod, a kismalacok anyukáját. - Hirtelen eszébe villant, hogy talán a gyerek most csalódni fog benne, hiszen olyan büszke rá, és tévedhetetlennek hiszi.

- És ezt most nem szabad?

- Hát, szabadni-szabad, de ennek még kicsi malacai voltak. - válaszolta tanácstalanul.

- És miért lőtted akkor meg?

- Azt hittem, hogy nem koca, és miután meglőttem előjöttek a malacai. A férfi sutának érezte a gondolatot és azt, hogy magyarázkodni kezd.

- Apu! Sírtak a malackák?

- Sírtak kicsim.

- És Te is ezért sírtál?

Felesleges volt válaszolni, csak állta a gyermek kutató tekintetét.

- Akkor Te most rossz vadász vagy?

Hosszú másodpercek teltek el némán. Oly sok beszélgetésük volt a jóról és rosszról, helyes és helytelenről az életben, hogy a vadász érezte nincs helye magyarázkodásnak, nincs helye semmi másnak. Csak ők vannak ott ketten, ahol szembesülnek az élet dolgaival.

- Igen szentem, azt hiszem, hogy most rossz vadász vagyok.

A gyerek csak nézte apját nagy okos szemeivel, amiben furcsa fény gyúlt. Nem öröm, nem bánat, nem csodálat és nem csalódás, hanem valami más, a szeretet.

- Apu, szerintem Te mégsem vagy rossz vadász!

A férfi felemelte a fejét, nagyot nyelt és a szeme körül apró táncot jártak az idegek. Csak ült ott a kislány mellett és megfordult a világ vele. Nem gondolt már sem puskával, erdővel, megszűnt létezni a világ. Érezte a gyerek szeretetét, úgy tűnt semmi sem számít már igazán az életben, csak ez a pillanat ott ezzel a csöpp tündérrel, s nem állta tovább feltörő indulatát...

- Mert csak a jók sírnak, ha valami rosszat tesznek... Apu, de már ne sírj!... Érted?... Csak a jók sírnak...

/CanadaHun

/