Szívemben szorongás, hátamon táska,

Kicsinyke elsősként megyek iskolába.

A reggeli csendben koppannak a léptek,

Ha nem is vallom be, de egy kicsit félek.

Hogyne lennék éppen ilyenkor izgatott,

Ma kell megírnom egy furcsa dolgozatott.

Hogy mi lesz a téma, azt magam sem tudom,

Azért van szívemben e furcsa izgalom.

Amióta járok eme iskolába,

Csak jót tettek velem mindig, egyre-másra.

Nem mondhatnám azt, hogy nehéz a tanulás,

Tantárgy is csak egy van, neve: ”Hálaadás”.

Itt is az iskola! Belépek csendben,

Napfényes, ragyogó, tiszta tanterembe.

Aztán jön a Mester, szelíd, drága arccal,

Kiosztja a tételt egy kedves mosollyal.

Az írása nyomán hófehér a tábla.

A tétel: „Mi késztet téged hálaadásra?”

Ujjongok magamban, ez cseppet sem nehéz…

S vidáman, örömmel, szemem szemébe néz.

Aztán magamra hagy, s én írok szorgosan,

Az idő kevés, írnivalóm sok van.

Megköszönök mindent, amit nekem adott:

Sötét éjjel után felvirradó napot.

Kristályvizű forrást, madárdalos erdőt,

Dús termő földeket, földre hulló esőt.

Ragyogó alkonypírt a nyugati égen,

És csillagok fényét, bús szomorú éjben.

A tavaszt, a napfényt, az áldott meleget.

Gyümölcsöt a fán, és hófehér kenyeret,

A fehér kenyérért dolgozó kezeket.

Kik Istennél értem annyit esedeznek.

Az értem dobogó szülői szíveket.

Az életem, az észt, az egészségemet,

Ruhát miben járok, s a nyíló virágot.

Mikkel Isten szebbé tette a világot.

Megköszönöm Neki a kifolyt drága vért,

Mely szennyes ruhámból teremt újat, fehért.

A Golgotán értem vérző, mély, öt sebet,

A mennyből áradó csodás szeretetet.

Írom, egyre írom, s végére nem jutok,

A Mester elveszi már a dolgozatot.

Megelégedetten indulok is haza

Fel voltam készülve jól a dolgozatra.

Ám de jött az óra, amikor a Mester

Kiosztja füzetünk a ráírt jegyekkel.

Nagy reménnyel, gyorsan, mohón lapozgatom,

Ámde most az egyszer csalódtam én nagyon.

A jegy nagyon gyenge, annyi: ELÉGTELEN,

És tele pirossal az egész füzetem.

Dolgozatom végén van egy nagy hiányjel.

Nem értem, miért van? – kérdeztem a Mestert.

Hiszen amit tudtam, mi eszembe jutott,

Mit a rövid órán kezem írni tudott,

Én azt mind leírtam! – így méltatlankodom…

Mért hiányos mégis az én dolgozatom?

Rám nézett a Mester nagyon-nagyon hosszan…

- Jó a dolgozatod, felelte nyugodtan,

De hiányos azért, mert könnyű köszönni

Minden jót, mit Atyád kezéből tudsz venni.

Könnyű megköszönni a fehér kenyeret,

Az érted dolgozó hű testvéri szívet…

Ellenségeidért tudsz-e hálát adni?

Meg tudod a rosszat Atyádnak köszönni?

Hol a hála azért, mert van mit nem adott?

Mit önző szívedtől Atyád megtagadott.

Könnyű megköszönni a jó egészséget

De ha Isten néha meg-megfenyít téged…

Zúgolódva veszed áldott kezéből?

Most már nem tör hála ég felé szívedből?

Ezért elégtelen a dolgozatod!

Változtathatsz rajta, az okát már tudod!

Mikor hálát adsz a rosszért, ami ér,

És imádkozni tudsz ellenségeidért,

Akkor lesz a hálád igazán teljes,

S a jegy is mit kapsz rá, kitűnő vagy jeles.

Azóta csak írom-írom dolgozatom,

Nem is ceruzával, égi telefonon

Küldöm fel a mennybe, és ott feljegyzik,

Hogy szívem miért az igazi hálát itt.

Igyekszem, hogy olyan legyen itt a hálám,

Hogy a dolgozatom jó legyen a vizsgán,

S úgy állhassak egykor Jó Atyám elébe,

Mint mindenért hálás, megváltott gyermeke!

ÁMEN