Ápolónőként  dolgozom  egy  klinikán.  Szeretem  a  munkámat,  de  gyakran  az  erőm határához érek.

Nagyon szívesen mondanék néhány bátorító szót a betegeknek, hogy reményt

nyújtsak  nekik.  De  a  saját  erőm  kevés  hozzá.  Ezért  minden  reggel  arra  kérem  Istent,  adjon nekem türelmet, és önuralmat. Újra meg újra átélem, hogyan munkálkodik Isten a sok különböző emberben, akik között dolgozom. Pedig más-más személyiségük van. 

Nemrég odajött hozzánk egy 50 év körüli férfi. Nagyon barátságos volt, és udvariasanmegkérdezte, hogy meg tudnám-e látogatni a feleségét, akinek csontrákja van. „Be tudna menni hozzá minden nap?” – kérdezte tőlem, és én igent mondtam.  

Amikor első alkalommal megláttam az asszonyt, azonnal nyilvánvaló lett számomra, hogy  nagyon  rosszul  érzi  magát,  erős  fájdalmakkal  küzd.  Hosszabb  időn  át  lesz  szüksége segítségre. Beszélgettünk egymással. Elmesélte, hogy óvónő volt. Kihangsúlyozta: „A férjem 

és  én  ateisták  vagyunk.”  Tehát  először  nem  mondtam  semmit  a  hitemről,  és  élő reménységemről. 

A  következő  hónapokban  aztán  rendszeresen  látogattam.  Egyre  jobban  megismertük egymást.  Amikor  fájdalmai  még  erősebbek  lettek,  nagyon  vágytam  rá,  hogy  ne  csak  ápolói tudásommal segítsek, hanem valódi vigaszt és reményt nyújthassak neki.Egyik nap a szomszédom ideadta a Lydia Magazin egyik példányát. „Ebben van néhány  cikk  a  betegségekről  –  mondta  -,  és  arról,  hogyan  kaptak  új  reményt  olyan  nők, 

akiknek sötét völgyön át vezetett az útjuk.” Elfogadtam az újságot, és egyhuzamban végigolvastam. Ez biztos segít majd a betegemnek, gondoltam, de hogy adjam neki oda?

Beletettem  a  folyóiratot  a  táskámba.  Amikor  a  következő  alkalommal  meglátogattam,  azt mondtam:  „Hoztam  neked  egy  kis  olvasnivalót.  Leteszem  ide  az  asztalra,  később megnézheted.

”Pár nap múlva elmondta, hogy az egész újságot elolvasta. Nagy örömet jelentett számára, hogy mindezeket a dolgokat Istenről elolvashatta.  Egyik nap, amikor ismét meglátogattam, elmondta, hogy a fájdalmai most már olyan erősek,  hogy  a  morfium  csak  rövid  ideig  segít  elviselni.  „Korábban  –  mesélte  –  azon gondolkoztam, hogyha a fájdalmak elviselhetetlenné válnak, akkor véget vetek az életemnek.

De már nem tudnám megtenni, mert azt olvastam az újságban, hogy ezt Isten nem akarja.

Ezért  azt  kérem  tőle,  hogy  adjon  nekem  erőt,  mint  ahogyan  más  asszonyoknak  is  segített.” 

Boldog voltam, mert a legnagyobb fájdalmak közepette is igazi hitet láttam ebben az asszonyban.Kérte,  hogy  látogassa  meg  őt  egy  lelkész.  Akkor  megvallotta  bűneit,  és  elfogadta Jézust megváltójának.Aggódtam, hogy hosszú haláltusája lesz, mint ahogy ennél a betegségnél általában így történik. Nagyon csodálkoztam, amikor Isten kegyelmesen lerövidítette a fájdalmait. Egyik éjjel, álmában lépte át a határt Jézushoz, mennyei otthonába.

A férjét mindez annyira megérintette, hogy úgy döntött, ő is követni akarja Jézust.   

-Kiss Eszter, ápolónő-