Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk

nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres

hely.

Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják

a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt

elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a

kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik

nevetett. 'Tényleg?' - hallatszott a suttogás... 'Nem is tudtam, hogy én

valakinek is jelentek valamit!' - és 'Nem tudtam, hogy a többiek ennyire

kedvelnek' -szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a

diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is

törődött vele.

A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a

társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére ..

A templomot megtöltötte a sok barát.

Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert -

odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor

végén lépett oda  és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az

egyik koporsóvivő katona megszólította: 'Ön a matematika tanárnője volt

Mark-nak?' Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta:'Mark nagyon gyakran

beszélt magáról.'

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott

voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

'Valamit szeretnénk mutatni' - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. 'Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.'

A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván

összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már.

A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt

azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak  írtak Markról.

'Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az

osztálynak' - mondta Mark anyja. 'Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.'

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül.

Charlie elmosolyodott és azt mondta: 'Nekem is megvan még a listám. Az

íróasztalom felső fiókjában őrzöm.'

Chuck felesége pedig így szólt: 'Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be

az esküvői albumba.' 'Az enyém is megvan még' - mondta Marily. 'A naplómban tartom'.

Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és

megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.

'Mindig magamnál hordom' - mondta Vicki, és hozzátette: 'Meg vagyok

győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.'

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy

minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.

Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és

akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa. Ha nem teszed meg,

elszalasztasz egy csodás lehetőséget, hogy valami kedveset és szépet tegyél.

Ha megkaptad ezt az üzenetet, akkor azért, mert van valaki, aki érted aggódik és ez azt jelenti, hogy legalább egy ember van, akinek te sokat jelentesz.

Ha túlságosan elfoglalt vagy, hogy nincs néhány perced továbbítani ezt az

írást, ez talán az első alkalom, hogy semmit sem teszel azért, hogy egy

embertársadnak örömöt szerezz!