Ha szeptember előtt megkérdeztek volna, miért vagyok hálás, azt feleltem volna, hogy a családomért, az otthonomért, a munkámért, Istenért, szerető és gondoskodó férjemért, négy egészséges, boldog gyermekemért (akik tizennégy, tizenegy, kilenc- és ötévesek).

Azért a csodálatos házért, amelyben élhetek, a hivatásomért, amely lehetővé teszi, hogy otthon dolgozzak, használjam az eszem, és tegyek valami fontosat a cégért és az ügyfeleimért, valamint azért az Istenért, aki mindezzel megajándékozott - tekintet nélkül arra, hogy megérdemlem-e.

Szeptemberben aztán váratlanul elhagyott a férjem, itt hagyott négy gyermekkel egy másik nőért (aki szintén elhagyta férjét és két gyermekét). Egy ismerős családról van szó, akikkel ezen a nyáron háromszor is együtt vakációztunk. Azt hittem, barátok vagyunk.

A szívem megdermedt. Hogyan történhetett ez velem?

A hívő férjem, akivel egyszer együtt magyaráztuk el a gyerekeknek, hogy a válás ugyan létező dolog, de velünk sohasem fordulhat elő. Akivel szövetséget kötöttünk és ígéretet tettünk Isten előtt, hogy bármi történjék is, mindig kitartunk egymás és a gyermekeink mellett. Zokogva könyörögtem, hogy ne hagyjon el, oldjuk meg együtt a helyzetet. Mégis elhagyott.

Megkérdeztem, hogy mit fog mondani a gyerekeknek, mire azt felelte, hogy nem tudja. ,,Nem mehetsz el anélkül, hogy megmagyaráznád nekik" - mondtam.

Gondoltam, ez majd kijózanítja, hiszen hogyan is tudna ezeknek az édes gyerekeknek a szemébe nézni, és megmondani, hogy elhagy minket. Mégis megtette. Már lefeküdtek, amikor lehívta őket a nappaliba, és közölte velük, hogy elmegy. A gyerekek nem értették... ,,Dolgozni mész? Mikor jössz haza?" ,,Nem, gyerekek, elköltözöm, és nem jövök haza." Aztán kilépett az ajtón. Magunkba roskadtunk.

Eltelt két hónap, és a szívem még mindig össze volt törve. Tényleg ez a terved, Istenem? Hogyan lehetne ez a terved? Tudom, hogy majd begyógyítod a sebeimet, tudom, hogy mindez a javamra válik, de hogyan? És miért éppen így? Érzem a jelenléted, érzem, hogy sokan imádkoznak értem... de mi lesz így velünk?

Soha életemben nem éreztem még ilyen dühöt. Azok a szegény gyerekek is borzalmasan szenvednek. Az apjuknak fontosabbak voltak a saját vágyai, mint az ő igényeik. ,,Ugyanúgy szeretem a gyerekeket" - állítja. Igazán? Akkor hogy képes ekkora fájdalmat okozni nekik?

Négy hónap elteltével Isten elkezdett meggyógyítani, de nem tudom, hogy így akarok-e meggyógyulni. Igazságot akarok, noha tudom, az igazságszolgáltatás nem az én dolgom.

Elkezdtem a férjemért imádkozni, nem pedig miatta. Azt kérem, hogy gyógyuljon meg a szíve. Hogy visszatérjen - nem hozzám, hanem Istenhez. Egyelőre - de talán végérvényesen - nélküle kell továbblépnem, de meg is kell bocsátanom neki, hogy megszabaduljak a keserűségtől. Nem akarom keserűen leélni az életem.

De hogyan leszek képes ezt végigcsinálni? Isten azt mondja, imádkozzam, hát azt teszem.

Szeretem a családom, és mindig szeretni fogom a férfit is, akihez feleségül mentem. Csodáért imádkozom - hogy fordítson hátat az egésznek, és találjon haza -, ugyanakkor próbálok előrelépni nélküle. Terveket szövök, igyekszem folytatni az életet, elvégezni minden feladatot, amit a hétköznapok, a lelki, érzelmi és anyagi szükségleteink megkövetelnek.

Elhatározom, hogy rendszeresen imádkozom a férjemért, hogy továbbra is szeretni fogom (persze nem leszek a lábtörlője). Gondoskodom a családomról, és keresem Isten életünkre vonatkozó akaratát.

Megbocsátok, de nem felejtek, mert ha mindent elfelejtenék, akkor nem tudnék segíteni másoknak, akik hasonló szörnyűségeket élnek át. Át kell éreznem a fájdalmat, engednem kell Istennek, hogy meggyógyítson, és olyanná tegyen, amilyennek mindig is látott. Érdekes, de izgatottan várom, mi fog történni. Pedig ez nem tűnik helyénvaló érzésnek ebben a rémálomban.

Hat hónap telt el, a helyzet tovább romlott, mégis igazán érzem az életemben Isten áldását.

A férjem nem jött vissza, a barátnőjével maradt. Közölte, hogy szeretnének részt venni a gyerekek életében, úgyhogy jobb, ha ehhez hozzászokom, és nem gyűlölöm a barátnőjét. Hozzátette, hogy ha ellenségemnek tekintem, akkor ő is - mármint a férjem - ellenségének fog tekinteni engem.

A gyerekek még mindig nem dolgozták fel, hogy az apjuk elhagyta őket, szomorúak, dühösek, össze vannak zavarodva, csalódottak. A legidősebb kételkedni kezdett a hitében, lázad a tekintély ellen, és a családon tölti ki a dühét. A házat meghirdettem, minél előbb el kell adnom, még az is lehet, hogy elárverezik. Fogalmunk sincs, hová költözünk majd.

És mindezek ellenére egészen újfajta módon kezdem megismerni Istent. Hallottam arról, hogy így is tud munkálkodni, de most meg is tapasztalom. Hihetetlen élmény.

Soha életemben nem történt velem semmi tragikus, soha nem is kellett úgy igazán Istenre támaszkodnom. Persze régebben is imádkoztam, és láttam az eredményét, de nem így. Még soha nem függött tőle ennyire az életem, soha nem bíztam még rá magam ennyire. Régebben, amikor vigasztalásra volt szükségem, elképzeltem, hogy Jézusba kapaszkodom, és ő átölel. Most úgy képzelem, hogy összeroskadok, ő pedig fölemel, és a karjában visz. Fantasztikus érzés!

Ebben a borzalmas helyzetben, amelyben egész valómat és a családomat érte támadás, be-bepillanthatok Isten munkájába, és láthatom, hogyan hoz változást az életünkbe. Izgatottan várom, hogyan változtat meg, mire véget ér ez a küzdelem.

Olyan, mint amikor egy futóversenyen elered az eső, és egy sártenger keresztezi az ember útját. Nem tudja kikerülni, muszáj átgázolnia rajta. Az eső és a sár miatt nehézkesek a léptei, lassan halad át rajta, és minden fájdalmas lépésre ügyelnie kell... valami mégis viszi előre, egyenes háttal.

A távolban mintha feltűnne egy esőfüggöny (mint az autómosóban), de aztán meglátja a napot, a ragyogó tiszta eget... Mire odaér, erősebb lesz, és tudni fogja, hogyan kell futni egy ilyen versenyen.

Elégedett lesz és megbékél. Igaz, kimerül, de tud erőt meríteni az élményből.

Alig várom, hogy használhassam mindazt, amire Isten most megtanít, s azt is várom, hogy még többet tanuljak. A gyermekeimnek úgy magyaráztam ezt, hogy minden mesében történik valami rossz, de a hős szembeszáll a nehézséggel, legyőzi, és megerősödik általa.

A mi mesénket most írja Isten. Vajon hogyan végződik majd?