Egy augusztus végi napon levél érkezett 13 éves fiam iskolájából, egy meghívó a szülők részére a szexuális neveléssel kapcsolatos új tananyag bemutatójára.

A prezentáción a szülők közelebbről is megismerhették a jövő évi tananyagot, részt vehettek egy bemutató órán, és minderről elmondhatták a véleményüket.

Megbeszéltük a dolgot a feleségemmel, és úgy döntöttünk, hogy elmegyek a bemutatóra.

Megérkezvén az iskolához, meglepődve láttam, hogy az osztályból a szülők alig harmada jött el. A bejáratnál mindenki megkapta a névkitűzőjét. Amíg a kezdésre vártunk, újra átlapoztam a meghívóval együtt megküldött rövid tematikát, amely szerint a tananyag bővebben a terhességmegelőzésre, a nemi betegségek veszélyeire és elkerülésükre tér ki, az önmegtartóztatást azonban csak futólag, mintegy mellékesen említi.

Rövidesen megérkezett egy tanárnő és az iskolaorvos, akik bemutatkoztak, ismertették a délután menetét, és megkérdezték, hogy van-e esetleg valakinek kérdése. Rövid csönd, senki nem jelentkezett; én igen. Felálltam, és megkérdeztem, hogy az oktatási anyagban miért nem szerepel sokkal nagyobb súllyal és követendőként az önmegtartóztatás.

Megdöbbentő volt, ami ezután történt: a teremben kitört a nagy nevetés. Sőt, amikor ez alábbhagyott, egyik szülőtársam azt tanácsolta, ha ez a gondom, akkor legjobb, ha hazamegyek, és bedugom a fejem a homokba. A tanárnő és a doktornő nem szólt semmit, én meg csak ott álltam meglepődve, a közröhej közepette.

Kissé leblokkoltam, hirtelen nem tudtam mit mondani. Végül a tanár rám nézett, és közölte, hogy az iskola célja és feladata a programban elsősorban a tények bemutatása a mai világban, míg az erkölcsi nevelésért a család a felelős. Jól eszembe véstem, amit az iskoláról mondott.

A következő 40 percben, amíg a tanár és az orvos bemutatták a tananyag részleteit, csöndben ültem a helyemen. A szülők a tanárnő kérdésére kinyilvánították, feltétlenül támogatják az új tananyagot.

Az első rész végén a tanár invitálta a szülőket, tegyék fel a kitűzőjüket, és a szünetben jöjjenek a terem végében megterített asztalokhoz. Fogyasszanak üdítőt és süteményt, és ismerkedjenek, beszélgessenek egymással a tantervről, az iskoláról, a gyerekekről.

A hallgatóság elvonult a terem végébe, kezet ráztak, ismerkedtek, ettek-ittak, és kedélyesen beszélgettek. A szünet alatt gondolataimba merülve ültem a helyemen. Szégyelltem magamat, amiért nem tudtam senkit meggyőzni arról, hogy a tantervet ki kell egészíteni az általam felvetett téma részletes tárgyalásával. Pedig az Úr előtt ez a helyes! Erőért és vezetésért imádkoztam.

Gondolataimat a tanárnő szakította félbe, aki odajött hozzám, és megkérdezte:

- Szalai úr, nem akar csatlakozni a többiekhez?

A doktornő is mosolygott rám:

- Sok finom sütink van!

- Köszönöm, azt hiszem, nem - mondtam.

- És a névkitűzője? Biztos vagyok benne, hogy a többiek is meg szeretnék ismerni Önt.

- Ezt némiképp kétlem - feleltem.

- Nem akar mégis jönni? - próbálkozott még egyszer a tanárnő.

Valami határozottan azt súgta, hogy ne menjek.

- Köszönöm, inkább maradok.

A szünet véget ért, mindenki visszaült a helyére, és elkezdődött a második rész. A tanárnő körülnézett, és megköszönte, hogy mindenki feltette a kitűzőjét; engem figyelmen kívül hagyott.

- Most pedig bemutatnánk Önöknek egy órát, amit a tanév folyamán a gyerekeknek le fogunk adni. Kérek mindenkit, vegye le a kitűzőjét, és nézze meg a hátulját.

Csöndben figyeltem a többieket.

- Az egyik kitűző hátuljára egy kis virágot rajzoltunk. Megtudhatnánk, hogy kinél van ez? - kérdezte a tanár.

Egy apuka mosolyogva jelentkezett:

- Nálam!

A társaságnak tetszett a játék, pár anyuka hátul nevetgélt.

- Rendben, Fekete úr - szólt a tanárnő. A kis virág egy fertőző nemi betegséget jelent. Nos, lássuk csak, meg tudja mondani, hogy a szünetben kivel fogott kezet?

Fekete úr válaszolt, és egy házaspárra mutatott.

- Jól van. A kézfogás esetünkben a nemi kapcsolatot jelenti. Tehát a Kulcsár szülők, akikkel Ön a szünetben kezet fogott, mostantól fertőzöttek a kórral - szólt a tanárnő.

Hátulról nevetgélés és viccelődés hallatszott.

A tanárnő folytatta:

- És Önök kikkel fogtak kezet a szünetben?

Kulcsárék is megmondták. És a tanár, végigkérdezve a társaságot megmutatta a szülőknek, hogy ezen az órán miképpen fogják a gyerekek részére szemléltetni a nemi betegségek gyors terjedését.

Összefoglalásképpen ezt mondta:

- Nos, mivel mindenki kezet fogott valakivel, mindenki megfertőződött a betegséggel.

Ekkor tudtam, hogy most kell megszólalnom. Kértem Istent, hogy segítsen szerénynek, de határozottnak lennem.

Felálltam a székemről, elnézést kértem a ,,zavarért", amit korábban keltettem, és gratuláltam a tanárnak a kiváló óráért, amely bizonyosan nagy hatással lesz a gyerekekre. Végül egy kis pontosítással zártam mondandómat:

- Nem mindegyikünk fertőződött meg a kórral. Egy közülünk megtartóztatta magát...

,,Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.

Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok." (Ef 6,11)