Beszéltem Istennel. Örült nekem.

Azt mondta, ha lehet, gyakran tegyem,

Szereti tudni, hogy mi van velem.

Hogy mondjak el mindent, ami nyomaszt,

,,Hallani akarok minden panaszt,

Nem nyújthat más neked igaz vigaszt!"

Belekezdtem volna a mesémbe,

Hogy életem kik törték kerékbe,

De Isten belelát a vesémbe.

,,Jól gondold meg, mi jön ki a szádon!

Gondolkodj el minden egyes vádon,

Ki segíthet egyedül a mádon?

Ki változtathat egyedül rajta?

Ki mondhatja: Itt az idő, rajta!

Kinek van meg ehhez a hatalma?

Egyedül neked, te ember-gyermek.

Nem adtam másnak ilyen kegyelmet,

Hisz te vagy legkedvesebb szívemnek!

Bármit megtehetnél itt a Földön.

Uralkodhatnál kéken és zöldön,

Otthonod lenne, ami most börtön.

Rabláncra vertek, te pedig hagytad.

Fejet hajtottál pártnak és banknak,

És tűrted, hogy engem megtagadnak.

Mára már csak a pénzben tudsz hinni.

Hogy holnap is tudj enni meg inni,

Nem számít, kit kell padlóra vinni.

Teljesen züllött világot látok.

Özönvíz fog lesújtani rátok,

Ne féljetek, áldás ez, nem átok.

Aki rám lel, eldobhatja láncát.

Nem járja tovább az ördög táncát,

Meglátja majd mindenkin az álcát.

Mert álcát hordtok, tudjatok róla.

Ha tudnátok, kik vagytok valóba',

Nem lehetnétek így megtiporva.

Azt hiszitek, csak anyagból vagytok.

Nekem megint nem sok esélyt hagytok,

Hogyan segítsek, ha megtagadtok?

Ha nem hisztek bennem, nem létezem.

Hiába nyújtom felétek kezem,

Nem látjátok, hisz nem vagytok velem.

Bennetek vagyok, ti pedig bennem.

Jóságos fénynek kellene lennem,

De sajnos már rég nem láttok engem.

Sötét felhőitek eltakarnak.

Ritkán engednek utat a Napnak,

Néhány boldog perc, csak ennyit hagynak.

Nem divat már Istent emlegetni.

Nem divat már az Embert szeretni,

Nincsen rá idő, pénzt kell keresni.

Elhitették ezt mélyen veletek.

Így lett hát a pénz az Istenetek,

Neki áldoztok, és őt félitek.

Vannak, akik örülnek, ha féltek.

Miattuk van, hogy rabláncon éltek, ...

Közülük is sokan elítéltek.

Akik a Föld vezetői lettek,

Ellenetek oly sok rosszat tettek,

Gátlástalanul hazudtak nektek.

Siker, pénz, csillogás - a csalétek.

Erős vágyat ültettek belétek,

Elhitették, hogy ezekért éltek.

Tudjátok meg, nem ezért vagytok itt.

A hatalom mindenkit elvakít,

Már nem tudjátok, mit jelent a hit.

A földi lét egy nagy próbatétel.

Megszülettek kitörölt elmével,

És egy szép élet ígéretével.

Elfelejtitek, hogy honnan jöttök.

A belső hanggal mit sem törődtök,

Kifelé éltek, s emiatt nyögtök.

Elárulok valamit most nektek.

Jöjjetek csak közelebb! Na gyertek!

És jó lesz, ha nagyon jól figyeltek.

Hányszor hallom: ,,- Mi az élet célja?"

Elmondom most rögtön, dióhéjba':

Hazatérni, megvilágosodva.

Ráébredni arra, hogy kik vagytok.

De míg a széles úton haladtok,

Erről még csak nem is álmodhattok.

Ez az út a megtévesztés útja.

Vágyaitok feneketlen kútja,

Uraitok hatalmának kulcsa.

Ezért tudnak vezetni titeket.

Nap, mint nap elhitetik veletek,

Hogy az anyagban van a lényegetek.

Nem mondják el, hogy lelkek is vagytok.

Hogy mint szellem, soha meg nem haltok,

Testet pedig - ahány csak kell - kaptok."

Ezeket mondta, aztán itt hagyott.

Engem, na és még jó néhány magot -

Önmagából adott egy darabot...