A Rozmaring utca 4. szám kapujával szemben egy fölásott földdarabon idős asszony szorgoskodott. Mellette locsoló, kezében ültetőfa. Sorra dugdosta a virágpalántákat a megöntözött lyukakba. A szomszéd lépcsőházból egy szőke kislány rebbent elő. Lehetett olyan öt-hat éves.

- Mit csinál a néni? Virágokat ültet?

- Igen, kedvesem, azt akarom, hogy szép legyen a házunk környéke. Látod, ez a kék lobélia, ez piros muskátli, és ezt a sárgát büdöskének hívják.

- De mulatságos! Egy virág - és büdöske. És a magot is elveti majd a néni?

- Igen, ez estike lesz. Nagyon illatos, de csak este. Nappal semmi illata nincs, olyan mintha elhervadt volna.

- És ez a zöld bokrocska?

- Rozmaring, édesanyám kedvence volt. Magam neveltem cserépben. Télen a szobában tartottam, mert nem bírja a kemény fagyokat.

- Milyen szép lesz! Majd én is segítek locsolni. De honnan van ez a sok virág?

- Vettem a piacon is, ezért spóroltam egész télen. Kicsi a nyugdíjam, de erre nem sajnálom. Nagyon szeretem a virágokat. Elhiszed-e, hogy amit szeretünk, az jobban fejlődik? Mert élőlény a virág, a bokor és a fa is.

Veronika pördült egyet, aztán elköszönt.

Este még egy kis langyos zápor is megöntözte Rózsi néni virágait. Boldogan hajolt ki

első emeleti erkélyén, és gyönyörködött a "kertjében".

Reggel ragyogó napsütés aranyozta be a lakótelep szürke beton-házait. A fák fölfrissülve sóhajtoztak, olyan volt minden, mintha megfürdött volna. Rózsi néni letipegett a lépcsőn, és kilépett a kapun, hogy megszemlélje a virágait. De a kis kerthez érve földbe gyökerezett a lába. Úgy állt ott, mintha villám sújtotta volna. A szebbnél szebb virágtövek gyökerestől kitépve, össze-vissza hevertek a betonon.

A kis rozmaringbokor - Rózsi néni legféltettebb kincse - összetörve, hervadtan kókadozott a szétszaggatott, összezúzott palánták között. A néni szólni se tudott, csak állt nagy, könnyes szemekkel, és úgy nézte megtakarított pénzén vett, szorgos munkával elültetett virágainak roncsait. Aztán kezébe temette arcát és följajdult.

- Ki tette ezt? Miért kellett tönkretenni a más örömét, a más munkáját? Miért, miért?

Sokáig sírdogált így. Aztán érezte, hogy valaki megérinti a kezét.

- Rózsi néni, ne sírjon! Én tudom, hogy vannak rossz emberek, akik mindent el akarnak pusztítani. De ne engedjük, hogy ők győzzenek!

Ültessük el újra a virágokat, én is segítek. Hátha észreveszik, hogy azért se hagyjuk magunkat, és megvédjük a virágainkat! Rózsi néni ránézett a kislány ragyogó, tiszta arcára, és megsimogatta a szőke fejecskét.

- Igazad van. A jóság erősebb, mint a gonoszság. És ha százszor kitépik a virágainkat, akkor is újrakezdjük. Amíg vannak ilyen kedves, jó kislányok, addig még nincs elveszve a világ!