Elmondok nektek egy szép történetet. Régi történet nagyon, mert nekem még a nagyanyám mondta el, mikor iskolába járó fiú voltam. Úgy mondom el, ahogy tőle hallottam.

A király háborút viselt egyik szomszédjával és mivel háborús időkben nagy keletje van a szálas legényeknek, Sándort is, egy szegény özvegyasszony egyetlen fiát, besorozták katonának. Besorozták és vitték az ellenség elé.

A szegény asszonynak majd meghasadt a szíve bánatában. Olyan szegény volt, hogy nem tudott a fiának egyéb útravalót adni, amivel könnyíthetne nehéz sorsán, hát odaadta neki azt a szentírást, amelyből esténkint olvasgatni szokott.

- Nem adhatok egyebet, - mondta. - Vidd magaddal ezt a könyvet, bárhová vezet is sorsod. Forgasd szorgalmasan, nehéz óráidban vígasztalást fogsz benne találni.

Sándor hálásan fogadta ezt az ajándékot. Gondosan keblébe rejtette a könyvet és elbúcsúzott anyjától.

A fiatal katonára nehéz napok jártak. Véres csatákat kellett végigküzdenie, hol a legénység halomszámra hullott az ellenség kartácstüze közepett. Sándor itt is teljesítette kötelességét. Vitézül harcolt a hazáért és nem egyszer tette kockára életét. Tisztjei megbecsülték, társai megszerették vitézsége miatt.

Ha véres napi munka után pihenésre tértek a csapatok, rendesen előkereste a szentírást, melyet édesanyjától kapott és a lobogó tábori tűz mellett olvasgatott belőle.

- Tedd le már azt a könyvet! - biztatták még tisztjei is. - Minek is hurcolod magaddal? Nem katonának, papnak való az!

Sándor nem hallgatott rájuk, hanem gondosan a kabátja alá rejtette a könyvét.

Egyszer aztán egy kis erősség ellen vezették őket, hova az ellenség befészkelte magát. Öldöklő harc fejlődött a falak körül. Az ellenség keményen tartotta magát és valóságos golyózáport szórt az ostromlókra. Mikor végül mégis sikerült az erősséget elfoglalni, Sándor volt az első, aki a magyar zászlót a bástyára tűzte. Feltűzte, - a következő pillanatban azonban egy ellenséges katona a szívének szegezte a puskáját és lelőtte. A golyó a mellébe fúródott és Sándor hang nélkül összerogyott. Élettelen teste fölött viharként vonult el a csata.

Mikor estefelé összeszedték az elesett vitézek tetemeit, megtalálták Sándort is.

- Itt van szegény Sándor pajtásunk is, - mondá az egyik katona. - Ennek ugyan nem sokat használt a szentírás.

Egyikük letérdelt Sándor mellé és fölgombolta az attiláját.

- Hiszen él! - kiáltotta meglepetten.

Sándor nem halt meg, csak elájult. A golyó, amely szívének volt irányozva, beleakadt a szentírásba, melyet akkor is a mellén viselt. A könyv felét átfúrta a lövés, de aztán megakadt a papirosban, Sándor elájult az iszonyu ütéstől, de komolyabb baja nem esett. Hideg vízzel csakhamar fölkeltették.

Az esetnek híre járt az egész táborban. A vezér, aki különben is értesült Sándor vitézségéről, maga elé rendelte a fiatal katonát és elmondatta magának a szentírás történetét. Sándor annyira megtetszett neki, hogy e naptól kezdve maga mellett tartotta.

A szegény özvegy pedig nagyon csodálkozott, mikor a békekötés után egy fényes egyenruhába öltöztetett tiszt kopogtatott be szegény lakásába és mikor a tisztben megismerte az ő Sándor fiát.