Egyszer valami nyilvános helyen bizalmasan félrehívott valaki. Soha nem láttuk egymást, s nem tudtunk egymásról semmit.

- A gyermekem súlyos beteg. Kenyerem sincs, honnan lenne pénzem patikaszerre? Ha ön tudna segíteni… – s elővett egy aznapi keltezésű receptet.

Áldott órában talált az idegen. Szó nélkül neki adtam minden pénzemet.

Hazamenet (villamosjegyre sem maradt pénzem), szinte táncolt bennem a „pszichológiai jutalom”: a lelki öröm, diadalittasan, valami magam ellen fordított boldog kárörömmel élveztem, hogy üres a zsebem.

- Egy családapa pénz nélkül. Mi lesz most két hétig!?  – Aztán hálaérzetté finomodott az örömöm. – Milyen jó az Isten hozzám! Az a recept az én gyermekeimé is lehetett volna! 

Még annyi időm sem volt otthon, hogy bejelentsem a családomnak: rám most nem lehet számítani elsejéig… – valaki csöngetett. Sűrű mentegetőzések között pénzt olvasott le az asztalra. Kamatostul fizette vissza azt a kölcsönt, amit három évvel azelőtt a könnyelmű fiának adtam, s amire régen fátylat vetettem.

Visszájára fordított példát is volt alkalmam látni, hogy az adakozás: az Istenre bízott vetés, s aki már látott aratást, az köteles – vetni! 

Volt egyszer egy, az ifjúság számára való áldott lelki kohó. Sok lélek visszakapta benne önmagát, Krisztus kezéből. Magam is azok közé tartozom, akik mérhetetlenül sok lelki áldást kaptak, s megújító erőket nyertek az emberélet legveszedelmesebb éveiben egy baráti társaság által, Krisztus kezéből… Tehát abból a kézből, amelyből senki emberfia segítségével nem fogad el a 20-25 éves férfi semmit, kivéve, ha a barátja kínálja neki…

 Akik ebben a körben valamikor megtartó erőket kaptak, boldog hálával letörnek a mindennapi kenyerükből egy darabot, hogy az új diáknemzedék számára abból lelki kenyér legyen. 

1925 legvégén szóltak a barátaim: 

- Nehéz napokat él anyagiakban a Diákszövetség, fokoznunk kell az áldozatainkat. – Becsületes meggondolással számot vetettem az anyagi erőmmel, s azt mondtam:

- Most nem adhatok.

Hamarosan meg kellett győződnöm arról, hogy Isten nem volt megelégedve a számadásommal. Felülvizsgálta: Való-e, hogy nem adhatok? Nyilván utánam olvasta a pénzemet, mert nyolc hónapon át minden hónapban bebizonyította, hogy a létminimumon felül minden hónapban ki tudok szorítani egy-két millió koronát… Mire? Operációkra, sorozatos betegségekre.

Már egészen súlyosakká lettek a pénzügyeim, amikor a kilencedik hónapban elkezdtem komoly arányokban adakozni, hogy rendbe hozzam magunkat. Minden keresetemből, ami a kezemhez jut, azóta elsősorban Istennél „törlesztek”.

Sok keresztyén a hitét egészen gyanús mértékben ellelkiesíti. Úgy van, káprázatos dolog, amit Isten művel a lélek életében, de azért nem illik kitérni a konkrét kérdés elöl: Bízom-e Istenben eléggé, s elhiszem-e Róla, hogy értem át tudja lépni, s át szokta lépni a természeti törvényt?

Mit ér a köddé porlasztott „hit”?

Isten ide tett engem erre a furcsa vásártérre, hogy itt sáfár legyek. Itt a szolgálatom merő „szigorlat”, s itt dől el, hogy mit bíz rám odaát…

Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a pénzkérdés néha, közvetve, az üdvösségemet kockáztathatja! A Szentírásból úgy ismerem Istent, hogy Ő, minden gyöngédsége mellet is – amikor az üdvösségem érdekéről van szó – az én mindenható Istenem nem fog zavarba jönni a számtan miatt!

„Az ember beveti a magot a földbe és alszik… a mag pedig kihajt és felnő, maga sem tudja, miképpen.” Márk 4:26-27.

Köteles vagyok vetni, adni. Aratás lesz belőle! Miképpen? Azt Isten tudja. Az eredményre nézve nem fontos, hogy én is tudjam. Nem lesz gyönyörűsége Istennek a hitemben, ha az eszemnek jobban hiszek, mint Neki.

A hívő adakozók egybehangzó tanúsága szerint is, a Biblia tanúsága szerint is az adakozók Istennek hiteleznek mindig, amikor Isten nevében adnak.