„A szemében van valami végtelen, megfoghatatlan szomorúság, olyan koravén, mindenbe beletörődő kifejezés, amitől én is azonnal szomorú leszek.”

A vonat indulásra kész, de valami miatt most is késve döcögünk ki a pályaudvarról. Az utolsó pillanatban kb. 20 fős gyerekcsapat száll fel és a kamaszokra jellemző nagy lármával, lökdösődve keresnek ülőhelyet. Egy-két fiú van közöttük, de a többségük lány.

Gondtalanok, az utolsó divat szerint öltözve, valamennyinél minimum 2-3 utazótáska, hátizsák, természetesen ezek is márkásak.

Csörögnek a legújabb típusú mobilok, egymás után küldik az SMS-eket, talán a szüleiknek.

Nyilvánvaló, hogy nem 1 napos kirándulásra indulnak, a rengeteg csomag is erre utal. Alig teszünk meg néhány száz métert, előkerülnek a gondosan csomagolt szendvicsek, a különböző chipsek és természetesen az elmaradhatatlan ilyen-olyan üdítős üvegek.

Aztán észreveszem a kislányt és azonnal egy név jut róla eszembe: Árvácska.

Én a jobb oldalon ülök, ő a kocsi bal oldalán, de a menetiránynak háttal, velem szemben. Madárcsontú, barna hajú, sötét szemű, az öltözéke minden, csak nem trendi.

Látszik, hogy a ruháját néhányan már viselték, mielőtt az övé lett. Az arca átlagos, szépnek egyáltalán nem mondható, hosszú kezű és lábú, esetlen kamasz. De a szeme...

A szemében van valami végtelen, megfoghatatlan szomorúság, olyan koravén, mindenbe beletörődő kifejezés, amitől én is azonnal szomorú leszek. Ismerem ezt a tekintet és ezt az arckifejezést.

Szinte belebújik az ülés sarkába, igyekszik láthatatlan lenni, ha tehetné, magára terítené a varázsköpönyeget, hogy eltűnjön a többiek szeme elől. A kezében két agyonnyűtt Tescós táskát szorongat, úgy tűnik, hogy az egyikben némi ruhanemű, a másikban élelem van.

Nem néz semerre, nem érdekli a táj, nem vesz részt a többiek viháncolásában csak ül, néz maga elé és én érzem, hogy a tekintetétől megszakad a szívem.

Mikor a társai előveszik az útravalót, ő is előhúz az egyik reklámszatyorból egy kiflit és egy palack meghatározhatatlan színű löttyöt, talán teát.

Időnként ki-be járkálnak a gyerekek, de a kislányhoz nem szól egyik sem. Kizárólag lenéző pillantásokat vetnek rá és ezek alatt a pillantások alatt az én Árvácskám szinte összemegy.

Még a tanárnő sem megy oda hozzá. Elsétál majdnem a kislány üléséig, tudomásul veszi, hogy létezik, de nem szól hozzá és érzem, azt sem akarja, hogy őt megszólítsák.

Ez a gyerek maga a Szegénység, Nélkülözés, Kitaszítottság, Megalázottság. Az egész viselkedése sugározza a beletörődést. A beletörődést abba, hogy ebből az életből, a sorsából nincs kiút, rá van írva az egész jövője és még a gyerekei jövője is. Ha hagyja. 

Szeretnék tenni érte valamit. Szeretném megvigasztalni, elmondani neki, hogy semmivel nem rosszabb, mint jól öltözött, mobiltelefonnal és más, a külvilág számára fontos kellékkel felszerelt, jólétben nevelkedett és emiatt magabiztos társai, hogy a gyerekek időnként nagyon kegyetlenek és eljön majd az az idő, mikor nem lesznek büszkék a mostani viselkedésükre, hogy belőle is lehet bármi, nem kell beleragadni a nincstelenség, kilátástalanság mocsarába...

Szeretném elmondani, de "természetesen" nem teszem...

A gyerekek biztosan a közeli gyermeküdülőbe tartanak, ahol van jégkrém, fagyi, üdítő, ajándékok a családnak...

Nem tudom, hogy jól tettem-e, de mielőtt beért a vonat az állomásra, elővettem az összes pénzt, ami nálam volt - nem volt igazán nagy összeg, akkor már bevásároltam -, és úgy, hogy senki ne lássa, letettem mellé az ülésre. Mikor leszálltam, a kislány felállt és egy tétova, integetésnek alig nevezhető mozdulatot tett.

Visszaintettem, Ő elmosolyodott és én biztosan tudom, hogy megértette: nem alamizsnát kapott.

Azóta, ha utazom, minden alkalommal látom Őt az ülés sarkában kucorogni olyan tisztán, mintha tényleg ott lenne.

A "pedagógus" viselkedését nem minősíteném. Nem lehet. Nem tudom...

/Moon: „Jól csak a szívével lát az ember”/