Ott ült a söntésnél. Csapzott haja a homlokába lógott, reszkető keze a pohár karimáját simogatta. Hosszú ideje csak maga elé nézett, és – néha egy két érthetetlen szót mormolva – nagyokat hallgatott. 

Amikor azonban szíve a bortól eléggé megmelegedhetett, hirtelen odafordult ivócimborájához, és azt kérdezte tőle: „Mondd csak, szeretsz te engem vagy nem szeretsz?”

Az a kérdésre összerezzent, pár pillanatig zavartan ránézett, majd azt válaszolta: „Persze, hogy szeretlek...” Aztán kisvártatva még hozzátette: „Nagyon szeretlek, hisz a barátod vagyok.”

„Akkor mondd meg, hogy mi hiányzik nekem?” – kérdezte az első.

A másik csodálkozva kérdezett vissza: „Hát honnan tudnám én, hogy mi fáj neked?”

Részegünk erre egészen odafordult, mélyen a szemébe nézett, és nagy komolyan azt mondta neki: „Azt mondod, szeretsz engem, de nem tudod, hogy mi hiányzik nekem. Ha igazán szeretnél, akkor tudnád. Nem vagy a barátom...”

Kezével szomorúan legyintett, majd visszafordult, és maga elé bámulva tovább kortyolgatta pohár borát... A másik sem szólt egy szót sem. Mit is mondhatott volna? Érezte, hogy társának igaza van...

Hányszor szoktuk mondani: „Szeretlek!” De ebben a szóban inkább az „én”-en van a hangsúly: „ÉN szeretlek téged” –, a „te” egészen kicsi betűkkel van értve.

Ebből természetszerűleg adódik, hogy minél nagyobb valakinél az „én”, annál kisebb lesz a „te”.

Pedig partnerünknek, felebarátainknak, barátainknak leggyakrabban csak kicsi, apró dolgok kellenének: egy kis figyelmesség, egy megértő szó, egy apró kis elismerés, egy kis odafordulás, egy rövid kis rájuk pazarolt idő. Nem is beszélve arról, hogy nem is nagyon kell keresnünk a lehetőségeket a rajtuk való segítéshez. Ilyen lehetőség nap, mint nap és szinte magától adódik.

Azonban legtöbbször hiányzik belőlünk az odafigyelés és az érzékeny szív.

Van mit tanulnunk e téren is Jézus Urunktól! Tegyük ezt egy konkrét esemény kapcsán.

János evangéliumában ezt olvasom: „Másnap megint ott állt János két tanítványával, s mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: "Nézzétek, az Isten Báránya!"

E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: "Mit akartok?"

Így feleltek: "Rabbi - ami annyit jelent, mint Mester -, hol lakol?" "Gyertek, nézzétek meg!" - mondta nekik.

Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tízedik óra körül járhatott.” (vö. Jn 1,35-39)

Tehát Jézus még működése kezdetén észrevette, hogy ketten Keresztelő János tanítványai közül, András és a fiatal János követik őt. Odafordult tehát hozzájuk, és azt kérdezte tőlük. „Mit akartok?”

A magyar szentírásfordítás nem fejezi ki pontosan a kérdést.

A görög „dzeteo” igét ugyanis „keresni”, „vágyakozni”, „kívánni” szavakkal kell lefordítani.

Ha Jézus nem vette volna észre, hogy ennek a két fiatalembernek valami hiányzik, akkor nem kérdezte volna őket... „Mit kerestek?” Mit vártok el tőlem? Mi után vágyakoztok?” Miért kérdezett így? Mert megszerette, barátságába fogadta őket.

Ez a rövid kérdés elárulja azt, hogy mi a szerető barátság titka? Jézus ezt érzékszervünk, a „szem” szempontjából, szemszögéből vezeti le, és azt mondja: „Barátian, őszintén szeretni azt jelenti: észrevenni, amit embertársunk keres, meglátni, ami neki hiányzik, és segíteni rajta...”

1. „Mit kerestek?” Mi után vágyakoztok?” Maga a kérdés, ha jól szemügyre vesszük, akkor meg kell állapítanunk, hogy nem egy mindennapi, közönséges, bagatell kérdés. Ellenkezőleg: Jézus barátainak egy életkérdést tesz fel. Jézus tudja, hogy lelke mélyén minden ember kereső lélek, keres valakit. Mi az, amit kerestek? – kérdezi. Szerinte életfontosságú, hogy mit keres az ember. Több, mint meggondolkoztató, hogy ez a kérdés János evangéliumának első kérdése! 

Mi az, amit kerestek? Milyen célt vagy célokat követtek? Mit akartok kihozni életetekből? – kérdezi Jézus. Talán a biztonságra törekedtek? Talán pozícióra, karrierre, elegendő keresetre? Bármilyen fontosak is legyenek ezek a dolgok, egyszer be fogjátok látni, hogy életeteket nem tudják kitölteni. 

Vagy önmagatok megvalósítása lenne a legfontosabb? Állandóan továbbképzőkre jártok, hogy tudásban vagy kézügyességben mindig a legmagasabb fokon álljatok. Viszont ez sem lehet a legmagasabb, amire törekedtek. Egyszer minden tudás kérdésben végződik...

Mi az, amit kerestek? Bármi is, egyszer majd kézzel foghatóan érezni fogjuk, hogy „Isten nélkül minden kevés”. 

Miből él a barátság? Elsőnek leszögezhetjük, hogy abból a szerető igyekezetből, amellyel a partnert, a barátot, a felebarátot élete legfontosabb dolgaira rávezetjük.

2. Érdekesnek találom továbbá azt is, amit a két megszólított tanítvány erre a nekik szegzett „életkérdésre” válaszol. Mit keresnek ők? Válaszuk egyszerű, ugyanakkor, ha többször is elolvassuk, hihetetlen mélységet rejt magában! Mindketten lakást keresnek. Eddig Keresztelő Jánosnál laktak. Most azonban János lakása szűk lett számukra. Ezért át akarnak költözni egy nagyobb lakásba. És minden jel arra vall, hogy a keresett nagyobb lakást most megtalálták. Hol? Jézusnál. Legalábbis is azt hiszik, hogy Jézusnál el lehet lakni. Ezért is kérdezik tőle: „Mester, hol lakol?”

Milyen igazuk van! Az ember az a teremtmény, aki végeredményben és a dolgok legmélyebb értelemében csakis egy másik embernél lehet otthon. Mert a tanítványok, természetesen, nem egy lakást, hanem egy személyt keresnek, akinél otthonra találhatnának. És ez a „másik” Jézus. Ezért kérdezik tőle: „Mester, hol lakol?”

„Lakni” azt jelenti, hogy van egy személy, egy „te”, akinél szeretnék ottmaradni. Akinél biztonságban érzem magam, aki engem ismer, megért és elfogad. „Lakni” azt jelenti, hogy van egy szerető személy, akivel örömömet és bánatomat megoszthatom. Akinél jól érzem magam. Aki előtt olyannak mutathatom magam, amilyen a valóságban vagyok. Aki előtt nem kell álcáznom magam. „Lakni” azt jelenti, hogy van valaki, akivel közösek az álmaink és az útjaink... Akinél ezt az ember megtapasztalja, annál van ő otthon. Az a szerető másik személy az ő otthona.

Aki Jézust meg akarja ismerni, nem elégedhet meg puszta benyomásokkal. Jézust csak az ismeri meg valójában, aki vele mély, egy életre szóló barátságot köt. Aki „nála lakik”! Csakis ebben a „vele lakó barátságban” ismerszik meg Jézus titka. Nem hiába mondja a népi bölcsesség is: „Lakva ismerszik meg az ember”. 

Miből él a barátság? Másodszor abból a gesztusból, amellyel a másikat „lakásomba” minduntalan beengedem. 

3. A történet végén, az az érzésem, hogy a két tanítvány nem puszta kíváncsiságból kérdezi Jézust: „Mester, hol lakol?” Szerintem még kevésbé akarnak felületes kapcsolatot vagy barátságot kötni vele. Sokkal inkább az történt, hogy a Jézussal való rövid találkozás alatt villámként hasíthatott beléjük a tudat: Jézusnál érdemes lakni, nála érdemes ottmaradni! 

Ugyanezt érezhette – többek között – N. V. Gogol (1809-1852) orosz író is, aki a következőket írja: „Krisztusra azért találtam, mert emberi lelkét tanulmányoztam, amire más emberek talán nem veszik a fáradságot. Először csak emberi bölcsességét és lélekismeretét csodáltam, aztán meghajoltam istensége előtt. Azután csak az vezetett, hogy Krisztust életem minden tettébe és cselekedetébe beleépítsem”. Nem is csoda, hogy rövid élete – saját bevallása szerint – olyan boldog volt...

Miből él a barátság? Harmadszor és egy szóban kifejezve, a következő szóból, amelyet ismételten és többször is ki kell a barátságban mondani: „Jöjj!” 

Ez a szó egyébként ebben a szentírási részben is benne van. Jézus is azt mondja a két fiatalembernek: „Gyertek, és nézzétek meg!” Ezzel legbensejét nyitja meg előttük... 

Hát nem erre vágyódik minden ember?

„Gyertek és lássátok!” Talán nem is tudatosult bennünk még eléggé, de minket is Jézusnak ez a mondata hordoz napról-napra. És életünk minden helyzetében felhangzik, csak követnünk kellene...

És a két fiatalember, meséli tovább az evangéliumi részlet, Jézussal ment. Látták, hogy hol lakik, és Vele maradtak. 

Miért? 

Szerintem azért, mert megtalálták benne a Barátot, a Bizonyosságot, az Igazságot, és Vele mindent megtaláltak.

Imre atya írása