Egy barátomra vártam az Oregon állambeli portlandi repülőtéren,amikor olyan életre szóló élményben volt részem, amilyet általában csak mások elmeséléséből ismer az ember - váratlanul ért egy óvatlan pillanatban. Mindössze fél méterre tőlem zajlott...

A nyakamat nyújtogatva kerestem a barátomat a kifelé áramló utasok között,amikor észrevettem egy felém tartó férfit két könnyű kézitáskával. Éppen mellettem állt meg, hogy köszöntse a családját.

Először a kisebbik fiához fordult (talán hat éves lehetett), amint letette táskáit. Hosszan megölelték egymást. Miután szétváltak,és egymás szemébe néztek, az apa Így szólt:

- Örülök,hogy újra látlak,fiam. Nagyon hiányoztál.

A gyerek félénken mosolygott,elfordította a tekintetét.
- Te is nekem,apa - felelte halkan.

A férfi felegyenesedett, a nagyobbik fia szemébe nézett(aki úgy kilenc-tíz éves lehetett), két keze közé fogta a fiú arcát, és a következő szavakkal üdvözölte:

- Már egészen felnőtt vagy. Nagyon szeretlek, Zach.

Újabb hosszú,gyengéd ölelés következett.

Közben egy egészen pici lány (talán egy vagy másfél éves)izgatottan fészkelődött az anyja karján, és egy pillanatra sem vette le tekintetét érkező apjáról.Az apa most őt is üdvözölte:
- Szervusz,kicsi lány!

Majd szeretettel átvette őt az anya karjaiból. Gyorsan végig csókolta az arcát, azután a mellére vonta, és ringatni kezdte őt. A kislány azonnal megnyugodott, és boldog megelégedéssel fektette arcát az apja vállára.

Hosszú pillanatokig maradtak Így,majd az apa a nagyobbik fiúnak adta át a kislányt, és így szólt: - A legjobbat hagytam utoljára!

A feleségéhez lépett,és leírhatatlan szenvedéllyel, hosszan csókolta. Másodpercekig csodálattal nézett az asszony szemébe,majd suttogva azt mondta: - Annyira szeretlek!

Alig tudtak betelni egymással,sugárzó tekintettel itták magukba egymás látványát, és közben fogták egymás kezét. Egy pillanatig úgy tűnt, ifjú házasok,de a gyerekek korából ítélve tudtam,hogy ez lehetetlen.

Pár másodpercig eltöprengtem a dolgon,azután eszembe villant, mennyire magával ragadott a feltétel nélküli szeretet eme röpke drámája, mely mindössze egy karnyújtásnyira tőlem játszódott le. Hirtelen zavarba estem tőle, mintha avatatlanul léptem volna be egy szentélybe, ugyanakkor döbbenten hallottam a saját hangomat, amint izgatottan azt mondja: - Ez aztán valami!Mióta házasok?

,- Összesen tizennégy éve vagyunk együtt, de csak tizenkét éve élünk házasságban - felelte a férfi,miközben egy percre sem vette le a szemét szeretett felesége arcáról.

- És mennyi ideig volt távol? - kérdeztem.
A férfi végre felém fordult és rám nézett. A szeméből még mindig sugárzott a boldogság.
- Két teljes napig.

- Két napig?Meg voltam döbbenve.Az üdvözlés hevességéből arra következtettem,hogy legalábbis hetekről van szó,ha nem hónapokról. Tudtam,hogy az arckifejezésem elárul. Szinte foghegyről vetettem oda, remélve, hogy némi eleganciával szállhatok ki a kellemetlen helyzetből (és tovább kereshetem a barátomat a tömegben): - Remélem,az én házasságom is ilyen szenvedélyes lesz tizenkét év múltán.

A férfi arcáról hirtelen eltűnt a mosoly. Mélyen a szemembe nézett,és hangjának határozottsága mindörökre beleégett a lelkembe,amikor válaszolt:

- Ne reménykedj barátom...dönts!

Azután újra rám villantotta fényes mosolyát, kezet rázott velem,majd családja kíséretében elment.

Amikor a barátom megjött,még mindig megigézetten bámultam ezután a kivételes férfiú és családja után.

- Mit nézel? - kérdezte a

barátom.Habozás nélkül, különös biztonsággal feleltem:

- A jövőmet!