Kalkuttai Szent Teréz. Közismertebb nevén: Teréz Anya, a szegények, a kitaszítottak, bénák, vakok oltalmazója. A Szeretet Misszionáriusa. Szent volt. Boldoggá avatták.

Ma is vannak Teréz Anyák! Itt élnek közöttünk. Nem fogják őket boldoggá avatni. Nem is vágynak rá. Teréz anya sem vágyott.

El sem tudják képzelni, hogy mennyi ,,Teréz Anya", mennyi ,,Szent Ferenc" sétál el mellettünk, nap, mint nap. Ők a hospice szolgálat küldöttei.

A hospice, azt jelenti, hogy a súlyos, menthetetlen, a betegségük végstádiumában lévő emberek (azért fogalmaztam úgy, hogy ,,emberek, mert ők elsősorban Emberek, másodsorban betegek) utolsó napjait, heteit, hónapjait próbálják széppé, elviselhetővé tenni az arra szegődöttek. Elfogadtatni az elmúlást, a halált, lehetetlen. Tudomásul venni sem egyszerű, de lehet, hogy az, aki -hozzávetőleges pontossággal tudja, érzi az órát - az másként szemléli a világot, s lehet, hogy az őt gondozó is.

Ilyen hospice szolgálatot látott el Erika is. Nem töltötte be még a harmincadik életévét, de egy meglett korú ember bölcsességével s szeretetével szolgált. Igaz, a szeretet nem korfüggő.

Hetente három otthont keresett fel, hétfőn, szerdán és pénteken. Minden otthonban egy-egy kórterem volt az övé. Mindenkit ismert, mindenkiről mindent tudott. Szinte mindent.

A betegek kitárták előtte az életüket, elmeséltek minden kedves s tragikus élményt is. Őszinték voltak. Nem volt mit rejtegetniük. Erika megpróbált mindent megtudni a betegekről. Nyugodtan kimondhatjuk, - bár nem könnyű - a halálra ítéltekről. Ennek a helyzetnek, ennek a tudatnak az elviseléséhez ép, egészséges lélek szükségeltetik. A túlélőknek, a segítőknek, pedig hitre, erőre.

Erikának volt hite, ereje. Olyan aprónak tűnő dolgokkal, figyelmességekkel próbálta széppé tenni az utolsó napokat, amiket nem a betegektől tudott meg, hanem -titokban - a rokonoktól, szobatársaktól, ápolóktól.

Az egyik otthonban volt egy idős bácsi, Pista bácsi. Erika egyik kedvence volt, mert mindig viccelődött. Állandóan jó kedve volt, pedig hatalmas adag fájdalomcsillapítót kapott, és a nővérek is tudták, hogy mennyit szenvedhet az öreg. Pista bácsi csak éjszaka szenvedett. Az éjszakára tartogatta. Nappal nem akart senkit sem zavarni jajgatásaival.

Erika csodálattal figyelte az öreget. Előfordult, hogy Pista vidámsága, pajkossága segítette át egy olyan helyzeten, egy olyan lelkiállapoton, amikor elveszettnek érezte magát, amikor tudatosult benne, hogy nem csodatévő, nem képes senkit sem megmenteni.

A lány megtudta, kifürkészte, hogy az öreg nagyon szereti a vaníliás, krémtúrós, mazsolás palacsintát.

Az egyik, szerdai látogatás alkalmával azt mondta az öregnek:

- Pista bácsi, fogadjunk, hogy kitalálom, hogy mi a kedvenc étele! És, ha kitalálom, megígérem, hogy a jövő hétre sütök magának hat darabot!

- Na, na, na!? Mi az, hogy hat darab? Meg mi az, hogy süti! Honnan tudja, hogy sütni kell, meg hogy darabra mérik? A csülkös bablevest is szeretem ám, nagyon! Azt nem kell sütni! Pláne nem darabra!

Viccelődött az öreg.

- Na, lebuktam! Valóban nem csülkös bablevest sütök magának, hanem palacsintát! Méghozzá vaníliás, krémtúrós, mazsolás palacsintát!

- Ki árulkodott, honnan tudja?

- Megéreztem!

Füllentett a lány, majd mind a ketten mosolyogtak, a szobatársak, pedig ugratták az öreget:

- Nagy zsivány vagy te Pista! Nem véletlenül van a szekrényedben mazsola!

A következő hét szerdáján Erika korán kelt, hogy megsüsse a palacsintákat, s frissen, melegen érjen be velük az otthonba. Nagyon jól sikerültek! Becsomagolta alufóliába, s felszállt a villamosra.

A villamoson mindig volt ülőhely, mert a lakásától pár száz méternyire volt a végállomás, onnan indult a járat.

A harmadik megállóban felszállt egy család. Anya s két gyermeke. A kisfiú nem lehetett több mint négy éves, és kislány sem érte még el a tizet. Látszott rajtuk, hogy szegények. A ruházatuk tiszta volt, de igen viseletes. A gyerekek arca beesett, bőrük vékony volt.

Szépen, csendben leültek Erikával szemben. Illedelmesen köszöntek.

Pár perc múltán kitágult az orrcimpájuk, s nagyokat nyeltek, mert a friss, meleg palacsinta illata úgy úszott a levegőben, mint valamiféle afrodiziákum! Elkábította a gyerekeket.

- Anya, érzed, mi ez a csodálatos illat?

Szólat meg a kisfiú.

- Palacsinta. Méghozzá vaníliás, túrós palacsinta!

- Mi az a palacsinta?

- A palacsinta, nagyon finom!

- És honnan jön ez a palacsinta illat?

- A néninek a táskájából.

- Én még sohasem ettem palacsintát!

Erika kezdte magát kényelmetlenül érezni. Nézett ki az ablakon, próbálta elkerülni a kisfiú tekintetét, de nem sikerült. Nem tehette meg, hogy nem kínálja meg őket.

Kibontotta az alufóliát, s megkínálta a családot. A hat palacsinta fél perc alatt eltűnt. Az anyuka elnézést kért, a lány zavarodottan mosolygott.

Benyitott a kórterembe. Pista bácsi már nyalta a szája szélét, hiszen a palacsinta illata még mindig érződött.

Erika nem mosolygott. Elmesélte, hogy mi történt a villamoson.

Az öreg nem haragudott, sőt megvigasztalta a lányt, hogy a lehető legjobbat tette. Annak a szegény sorsú családnak nagyobb szüksége volt egy kis finomságra, mint neki.

- Na, majd a jövő héten hozom a palacsintákat!

- Rendben, csak csomagold be alaposan, nehogy kiszimatolják!

A következő héten ismét elkészültek a palacsinták. A villamoson nem volt semmi gond. Erika alaposan becsomagolta őket. Beért az otthonba, s beszállt a liftbe. A liftben kinyitotta a palacsintákat rejtő dobozt.

Rossz gombot nyomott meg, így egy emelettel feljebb szállt ki. Ahogy kilépett a liftből, azonnal rá jött, hogy nem jó helyen jár, de már késő volt. A palacsinta illata elterjedt a folyosón. Gyereke szaladtak felé. Nem tudott ellent állni. A palacsinta ismét elfogyott.

Benyitott a kórterembe, és elmesélte, hogy megint mi történt.

- Erika! Elárulok magának egy titkot! - Mondta Pista bácsi.

- Milyen titkot?

- Nem tudom, hogy kitől tudta meg, hogy én a vaníliás, túrós, mazsolás palacsintát szeretem, de egy biztos: az a valaki nem jól tudja! Ugyanis, én a baracklekváros palacsintát szeretem a legjobban!

- Na, nem fog ki rajtam Pista bá! Egy hét múlva mind a két féléből hozok, s nem téríthet el senki sem! - Fogadkozott a lány.

Nagyon készült, és nagyon jól is sikerültek a palacsintái. Büszke is volt magára.

- Na, nem fog ki rajtam az öreg, sütök még hat darab kakaósat is! Nem lesz kifogás!

A villamoson és az otthonban sem volt semmi gond. Minden simán ment. Erika mosolygott magában, hogy fog nevetni Pista bácsi, ha elárulja neki, hogy háromféle palacsintát is sütött.

Benyitott, s nem mosolygott.

Az öreg ágya üres volt. Tiszta ágynemű feszült rajta. Az éjjeliszekrényen gyertya égett, mellette egy boríték. A címzésen az állt, hogy ,,Erikának"

A lánynak könnyek szöktek a szemébe. Felvette a borítékot, s kinyitotta:

,,Kedves Erika!

Köszönök mindent, amit értem tett. Az utolsó hónapjaimban az Ön mosolya tartott életben!

Pista bácsi

Utóirat: A szomszédos szobában van egy kisfiú, Tomika. Imádja a kakaós palacsintát!"

A lány mosolyogva átsétált a szomszédos szobába.