„Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9, 16)

Kedves Testvéreim! Nagyon sokféle reformáció van lelki és hitbeli értelemben is, de ezen az ünnepen főleg az ezerötszázas évek első felében végbement keresztyén egyházban végbement reformációról beszélünk, erre gondolunk és azokért a szent életű, életüket is odaáldozni kész testvéreinkért adunk hálát, akik vezetői, hittudósai és szervezői voltak a megreformált egyháznak.

A reformáció ünnepén mindig is feltesszük a kérdést, mi is a lényege annak, amit a mai napon ünneplünk? Csak történelmi emlékünnep-e ez vagy pedig sokkal több? Bizony több, mert azt ünnepeljük, hogy négy és fél évszázada Isten embereket küldött, akik az evangéliumot helyesen hirdették ismét, vagyis azt a jó hírt, hogy a bűnbe került emberiség minden egyes tagja Isten előtt megállhat bátorsággal, ha az ő kegyelmében hisz és bizalommal fordul bűnének bocsánatáért Istenhez.

A reformáció kora előtti évszázadokban a Szent Írás tanítása helyett inkább a hagyományok kerültek túlsúlyba, tehát az amit az ember csinált, az ember mondott, az ember épített valamiféle Bábel toronyként, ami beárnyékolta, elfedte Isten Igéjének a tiszta voltát és Istennek kegyelemből való üdvözítését.

Ekkor is adott Isten odaszánt , példaadó életű embereket, -az un elő- reformátorokat- mint pl. Vald Pétert, Husz Jánost, John Wycliffet, akik a tévtanítások ellen a maguk módján harcoltak, de kellő hatásfokkal nem tudták nagyobb területen megszervezni az Isten Igéjén és annak a maradéktalan betartásán alapuló egyházszervezetet.

Az előreformátorok és az őket követő reformátorok ismét az Isten Igéjének a szuverenitását ismerték el és szinte ugyanaz a folyamat játszódott le, mint az Úr Jézus születése előtti korszakban. Akkor is az ember dolgozott ki, csipkézett ki saját magának megfelelő, kellemes de Isten Ígéjétől távol álló, vele meg nem egyező rendszert, aminek rettenetes gyümölcse a keresztfára adott Megváltó, az emberi nem legnagyobb félrelépése.

Ez történt a középkori egyházban élőkkel is, a drága kincset az evangélium hirdetését, Isten élő Igéjének tekintélyét kezdte felváltani, majd majdnem teljesen felváltotta az emberi tekintély és bölcsesség hirdetése, amit nem vetettek össze, nem mértek le az Ige mérlegén. Ebben a szomorú helyzetben adott a Szent Lélek világosságot, kegyelmi ajándékot a kor legnagyobb istenkeresőinek, Luthernek, Kálvinnak, Zwinglinek és a nemzeti reformátoroknak Európa sok országában, hogy ISTEN IGÉJÉT ismét a szomjas szívekre helyezzék.

Sajnálatos, hogy mint az Ő és Új szövetség mezsgyéjén is, az emberi bölcsességet és hagyományokat tisztelők: heves ellenállásába ütközött az Isten Igéjének az újra felragyogtatása. A reformátorok minden támadástól a Szentírásból táplálkozva védekeztek, megvallva azt, s mi is valljuk, ha szivünk- ben Krisztus a király, akkor nekünk senki nem árthat.

A reformáció egyházainak a szabadsága abban mutatkozott meg és ma is ebben fejeződik ki, hogy az élő Isten minél teljesebb szolgálatába állhatunk, az emberi tévtanításoktól óvakodva, megszabadulva és az emberi tekintély felett: Isten szavának a tekintélyét tartjuk teljes tiszteletben. A felolvasott szent Ige alapján ezt is akarjuk megtartani.

Azért akarjuk mindezt megtartani, hogy örvendezhessünk Teremtő, Megváltó és Megszentelő Istenünknek, boldogok legyünk Vele, ahogy a Szentírás alapján Kálvin már Genfi Kátéjában is így összegezi ezt, valamint a második Helvét Hitvallás is.

A reformáció tehát Isten Igéjének az újra való felfedezése több évszázados lelki süketség után és a Szent Lélek gyümölcseinek meglátása ugyanannyi idei lelki vakság után és azoknak a begyűjtése naponként.

Isten a reformátorokat és most minket is közvetlenül vezet Igéje által és nem emberi közvetítőket, közbenjárók által. Maga ihleti meg és teremti ujjá az emberi szívet. Isten Szent Lelkét nem lehet bezárni intézményekbe, központokba. Nem földi intézmény bizonyítja Krisztust, hanem Krisztus maga, szuverénül embertől nem befolyásolhatóan bizonyítja az Ő Egyházának létét, gyülekezeteit, hozzá tért és benne élő tagjait.

Az Egyház tekintélyét a Szent Lélek mutatja meg szabadon és nem örökletesen, nem emberi kormányzati tekintélyen alapul.

A reformációban, az akkoriban is, és a különböző keresztyén hagyományokban élő egyházak reformációiban a Biblia igaz tanítása fejeződik ki: Isten Szent Lelkét alázatosan hagyni kell, hogy az Egyházat át és áthatva megújítsa azt és szakadatlanul megtöltse az egyházi élet minden keretét és formáját. Mindebben mindeneket az Igéhez kell mérni és viszonyítani.

Református örökségünk javait, kincseit szívesen osztjuk meg minden igaz kereső, más felekezet tagjaival, anélkül, hogy elvárnánk, hogy hagyományukat másképp nevezzék. Ezt nemzeti vonalon is hisszük, hogy így van, idézve a katolikus Illyés Gyula versét: A reformáció genfi emlékműve előtt.” címűt, amelyben felteszi a kérdést: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs Kálvin? Nem hiszem..” hangzik a rövid megfellebbezhetetlen válasz.

Ezt úgyszintén ökumenikus vonalon is hisszük. Idézem Dr. Szathmáry Sándor református teológiai tanárt:..” Nyilván olyan értelemben nem ért célhoz a reformáció, hogy a katolikus egyház nem vált reformátussá. Ez azonban nem is lehetett cél. A cél az volt, hogy az egyház Krisztus igazságához, a Bibliához jusson közel.

Ez pedig megtörtént, hiszen a II. Vatikáni Zsinat nyomán 400 éves lemaradást hozott be a római egyház és a Biblia iránti nyitottsága, a Krisztus kegyelmének megfogalmazása terén jelentkező gazdagság nem kerülheti el figyelmünket, mert ezzel a reformációt tagadnánk meg. Elindult egy folyamat, amelyben ma az ökumenikus szellem nélkülözhetetlen. A cél nem az, hogy a másik fél legyen református, hanem az, hogy az Igazsághoz jusson közelebb. Keressük közösen az igazságot, mert az Igazság nem itt és ott van, hanem az Igazság Krisztusban van és csak az egymás iránti nyitottságban lehet ezt közösen megtalálni. Ha szenvedélyesen közösen keressük az igazságot, akkor a reformáció igazsága beteljesedett. Mindenki maradjon a saját felekezetéhez hű, de Krisztusban egymás iránt tiszteletben éljünk..” Eddig az idézet.

Imádkozzunk így egymásért, különböző felekezetű tagjai Krisztus Egyházának, hogy a Megváltónk által ránk bízott kincset megtartsuk az Ő dicsőséges visszajöveteléig, amikor nem azt nézi, milyen hagyományhoz tartozunk, hanem azt, hogy: hogy szerettük viszont Őt, az egész Egyház Fejét, Aki magát adta érettünk, hogy megszabadítson a bűn és halál rabságától és megnyitotta előttünk az üdvösség kapuját.

Ámen.

Dr. Csete Szemesi István, nyug. püspök