Egy éjszaka, Észak-Dakotában hatalmas hóvihar tombolt. Dr. Thompson irodájában kilenc óra körül csöngött a telefon.

„El tudsz jönni hozzánk?” Tony Sebastian beszélt a telefonban.

„A fiamnak magas láza van, és elveszítette az eszméletét. Nem tudunk bemenni hozzád. Mit gondolsz, ide tudsz jutni valahogy?”

„Megteszek mindent, amit tudok.” Az orvos kinézett az ablakon. De a vihar elég ijesztő. „Sohasem voltak ilyen viharok ott, ahonnan jöttem.”

A városból kifelé tartva, megállt egy kocsmánál, és szerzett három embert, akik vele mentek. „Szükségem lehet rátok” – mondta – „hogy lapátoljátok a havat, hogy nehogy elakadjak.”

Körülbelül félúton az emberek kimerülten feladták. A hófúvás egyre veszélyesebbé vált. Így az orvos otthagyta kocsiját és az embereket és talált egy farmert, aki odaadta a lovát a Tony-ékhoz vezető hátralévő útra.

Az orvos mindent megtett a fiúért, de reggel felé látta, hogy ha nem tudja kórházba vinni, az intenzív-osztályra, reménytelen a túlélés. Eszébe jutott Ed, a megyei kapitány. Talán ő tud szerezni embereket, hogy megtisztítsák az utat. „Nem hiszem, hogy tudok.” – mondta álmosan a telefonban. – „De megpróbálom.”

Nem nehéz elképzelni az orvos meglepettségét, amikor napkeltekor kivitte a beteget a főútra, és azt látta, hogy kocsija készen várja, a városba vezető út pedig végig tiszta.

Később a kórházban, amikor a krízis már elmúlt, Dr. Thompson-nak újra eszébejutott Ed és felhívta, hogy köszönetet mondjon neki, és embereinek munkájukért.

„Ne köszönj semmit.” – mondta Ed. - „Nem mi tettük.” „Akkor ki tette?” – kérdezte az orvos. „Nos,” – válaszolta – „meg kell ismerned az itt élő embereket, hogy megértsd mi történt.

Amikor hallották, hogy felhívtál a pártvonalon, tudták, hogy valami rossz történhetett és belehallgattak. Minden épkézláb férfi és fiú, aki az út mentén lakik, elindult, hogy ellapátolja az útból a havat. Hát, így történt.

Tudod, mi Istennek ebben a nagy országában lakunk, ahol üvölt a vihar és a szelek szabadon fújnak. És amikor valaki bajban van, mindannyian felkerekedünk, és segítünk. Így nevezzük: szeretet-vonal.”

Milyen nagy szüksége van a mai társadalomnak erre a régimódi szeretetre és a figyelmes szomszédok segítő befolyására.

/T. R. Torkelson, Signs of the Times, 1973. szeptember/