Anyám megígérte, hogy meglátogat minket az árvaházban, és meg is tette -

kétszer a hét év alatt. Azon az első találkozáson ösztönösen odafutottam hozzá.

-Anya! Anya! - kiabáltam, megfeledkezve, arról hogy Laurának kellett volna szólítanom.

Félre tolt engem, és egy bevásárlótáskából ajándékot vett ki Marie-nak. Semmi nem változott.

Az ,,apa" szó nem sokat jelentett számomra, az emlékeim távoliak és zavarosak voltak róla. Amikor a többi gyerek beszélt az apukájáról, én csak vállat vontam. Laurával kapcsolatban viszont egészen más érzéseim voltak. Görcsösen kapaszkodtam a reménybe, hogy egyszer majd szeretni fog engem. 

Az ünnepek közeledtével egyre jobban vártam, hogy anya meglep bennünket egy látogatással. Egy árvaházban tölteni a karácsonyt sokaknak sivárnak tűnhet, de számomra különleges volt. Otthon soha nem ünnepeltük meg. Itt minden évben ugyanazt az ajándékot kaptuk meg: sötétbarna harisnyát fűzővel, egy narancsot vagy almát és egy sétapálca alakú nyalókát. Az izzó sorokkal és díszekkel borított fát a társalgó egyik sarkában állították fel, vidám dalokat énekeltünk alatta.

Azután a karácsonyi színjáték következett. A bemutatott történetet az ajándékhoz hasonlóan előre ki lehetett találni: egy rongyos ruhás kislány boldogan meglepődik, mert a Mikulás megint pont azt az ajándékot hozta neki, amit kért. Mindannyian azon tűnődtünk, vajon miért nem teszi velünk is ugyanezt. Fogalmunk sem volt a karácsony igazi üzenetéről. A Mikulás, egy halványan megvilágított fa és egy színjáték volt mindaz, amit felfogtunk ebből az ünnepből. Isten csak egy szó volt nekünk, egy olyan szó, amelyet a felnőttek akkor ejtettek ki a szájukon, ha dühösek voltak.

A szülőket meghívták a programra. Néhányan eljöttek, és haza is vitték a gyerekeiket karácsonyra. De anyánk soha nem jött el. Se üdvözlőlap, se ajándékok, se látogatás, semmi. Egy gyerek, akinek ott voltak a szülei, így gúnyolódott a többiekkel:

-Engem szeret a családom, titeket pedig nem.

Elfordultam, könnyek szöktek a szemembe. Szeressen már engem is valaki!

Árvaházba kerülésem után egyetlen esemény volt, amit türelmetlenül vártam. A gyerekek felszabadult izgatottsággal beszéltek róla. Havonta egyszer nevelőszülők jöttek az otthonba, hogy megszemléljék a gyerekeket, hátha találnak valakit, akit hazavihetnének.

Ahogy közeledett a nap, beszélgetéseink egyre izgatottabbá váltak. Milyen lehet nevelőszülőknél élni? Vajon lehetne saját szobánk, új ruhánk és divatos frizuránk? Elképzeltük, mit jelenthetne a szabadság. Talán még olyanok is lehetnénk, mint a többi gyerek az iskolában. És talán - csak talán - még akár örökbe is fogadhatnának és lehetne állandó családunk... A képzeletünk megvadult és a szemünk kikerekedett az izgalomtól.

Az adott napon mindannyian összegyűltünk egy nagy szobában. A cipőnk ragyogott, az arcunkat megmostuk, a hajunkat megfésültük. Felsorakoztunk, és igyekeztünk a lehető legjobban viselkedni. Valaki szeretni fog ma engem!

A szülők beléptek. Jól öltözöttek és ápoltak voltak.

Hallottuk az elfojtott beszélgetéseiket: ,,Ugye milyen aranyos?" Vagy ,,van egy, akiről érdemes beszélnünk". A szívem egyre hevesebben vert. ,,Válassz engem!" - sikítottam magamban abban a reményben, hogy valaki rám néz és örökbe fogad.

De az én napom soha nem jött el. Elvitték June-t, majd Bettyt, Lilyt és Joant is, de engem nem. Virginia izgatottan pakolta ruháit, hogy új otthonába költözhessen. Mennyire irigyeltem őt! Bárcsak engem választana valaki!

Néha, amikor láttam egy csinos hölgyet, arról kezdtem ábrándozni, hogy kiválaszt engem, hazavisz, és én is gyönyörű leszek. tt vagyok, válassz engem! Jó gyerek leszek!I De aztán csakhamar megértettem. Csak a szép gyerekeket válasszák.

Úgy véltem, kell hogy legyen valami oka annak, hogy olyan borzasztóan elutasítanak. Arra jutottam, hogy én vagyok a legrondább gyerek, aki valaha is létezett. Belülről annyira csúnyának éreztem magam, hogy elhittem, kívülről is csúnya vagyok. Minden tulajdonságomat kielemeztem. Lehet, hogy a göndör hajam vagy az orrom a baj. Mindenki másnak pisze orra volt. Az enyém nagy. Lehet, hogy a bőrszínem. Sokkal barnább bőrű voltam, mint a többiek. És kövér. 

Marie minden volt, ami én csak szerettem volna lenni. Akárcsak nekem, a szeme neki is barna volt, de én úgy gondoltam, hogy csak az övé gyönyörű. Az ő haja is sötét volt, de neki szépen lesimult. A bőre világosabb volt, mint az enyém. Sokkal vékonyabb volt, és óvális arca volt, mint anyának, nem olyan kerek, mint az enyém. 

Néha addig bámultam őt, míg rám nem szólt:

-Ne bámulj már így rám! 

Azon gondolkodtam, hogyan válhatnék olyanná mint ő, de ez lehetetlen volt.

A ,,különleges napok" okozta félelmek hónapról hónapra fokozódtak. Biztosan látszódott rajtam az elutasítottság érzése. Bizonyára mogorva voltam. Vállaim beleroskadtak a sorakozók gyötrelmeibe. Nem tudtam várakozással teli mosollyal felnézni, ahogyan a kedves gyermekek.

Utáltam, ahogy az emberek méregettek, miközben tudtam, hogy soha nem fognak engem választani, így hát elbújtam.

Gabriel kisasszony elküldött valakit, hogy megkeressen, ezért legtöbbször piszkos, könnyáztatta arccal vonszoltak be a helyiségbe. És természetesen senki sem akart egy olyan lányt, aki nyilvánvalóan szófogadatlan.

Épp a tizenharmadik születésnapom előtt egy diákcsoport érkezett az árvaházba a Kaliforniai Egyetemről. Kértek minket, hogy üljünk le a földre, és hallgassunk meg egy történetet a Bibliából. Felkeltették kíváncsiságunkat. Óvatosságból a hátsó sorba ültem, nem tudván, mire számíthatok. Néhány rövid éneket tanítottak nekünk, aztán elmondtak egy bibliai történetet.

-Jézus Krisztus érted halt meg a kereszten, és Isten szeret téged - mondta az egyik lány.

,,Nem igaz! Hazudik! Engem senki sem szeret!" - akartam ordítani. Talán lehet, hogy Isten tényleg szeret valakit valahol, de az biztos, hogy velem egyáltalán nem törődik. A diák ezzel fejezte be:

-Ha el akarod fogadni Isten szeretetét, kérlek, gyere előre, hogy beszélhessünk veled.

Senki sem mozdult. A padló tele volt gyerekekkel. Egy röpke pillanatig azt hittem, talán tudnék találni közöttük egy keskeny ösvényt előre, de aztán nem volt hozzám bátorságom. Néhány gyermek, akit bántottam már, közvetlenül előttem ült. Ha előre mentem volna, semmi kétség, valamelyik biztosan elgáncsol.

A diákok összeszedték dolgaikat, és távozni készültek. 

Ahogy kiléptek az ajtón, az egyikük megfordult, és lassan azt mondta:

-Gyerekek, ha semmire sem fogtok emlékezni abból, amit most hallottatok, egy dolgot soha ne felejtsetek el: Isten szeret titeket.

Olyan meghatóan beszélt, hogy megdöbbentem. Megfogott ez a szeretet. A szívemben tudtam, hogy ez igaz. Szavakkal nem tudtam kifejezni, de biztos voltam benne, hogy ő tényleg szeret engem.

Néhányan közülünk már indulni készültek, de én ülve maradtam, és megkockáztattam, hogy megszólítsam Istent: ,,Azt mondták, hogy te szeretsz. Rajtad kívül senki nem szeret. Ha akarsz engem, a tiéd lehetek!" Azonnal megéreztem Isten valóságos jelenlétét körülöttem és bennem. Váratlan béke telepedett rám. Ez csak Isten lehet!

Azon az éjszakán kivételesen örömömben sírtam, mert végre találtam valakit, aki szeret.

-Ó, Doris, miért sírsz már megint? - kérdezte Gabriel kisasszony nyílt megvetéssel.

Hogy is érthetné? Életemben először éreztem, hogy valaki törődik velem. Aznap este megint megvertek, mert sírtam, de ez már nem fájt úgy, mint régen. Találtam egy barátot.

Néhány héttel később egy barátságos nevelő, Irma Fremm csatlakozott az árvaház személyzetéhez.

-Dorie, szeretnél eljönni velem a templomba? - kérdezte egy vasárnap reggel.

-Templomba menni? Szívesen!

Az árvaházi személyzet engedélyezte, hogy Miss Fremm kíséretében járhassak az oaklandi Gospel Tabernacle gyülekezetbe. Ő bátorított engem abban a döntésben, amelyet meghoztam Isten szeretetének elfogadásáról. És ott, a gyülekezetben életemben először más keresztyénekkel is találkoztam Keveset értettem az istentiszteletből, az énekek furcsák voltak, a prédikációk pedig bonyolultak. De azért lassan elkezdtem összerakni, hogy mi is történt velem azon a napon az árvaházban: Isten elfogadott engem, mert Jézus meghalt értem a kereszten. Valaki annyira szeretett engem, hogy meghalt értem! Isten úgy szeretett engem, ahogy vagyok, bárhogy nézek is ki.

Egy nap Miss Fremm így szólt hozzám:

-Doris, van egy ajándékom a számodra.

Egy kis csomagot tartott a kezében. Óvatosan kibontottam. Olyan izgatott voltam, hogy meg se tudtam szólalni. Egy kis fekete könyv volt, rajta a felirat: Újszövetség. Könnyek gyűltek a szemembe. Ez volt az első igazi ajándék, amire emlékszem. Ez volt a Biblia, egy könyv, amelyről azt mondták, segít megértenem a kapcsolatomat azzal az Istennel, aki szeret engem.

Pár hónappal a tizenharmadik születésnapom után Marieval el kellett hagynunk az árvaházat. Itt legfeljebb tizenkét éves gyerekek ellátására voltak berendezkedve, ezt követően automatikusan nevelőszülőkhöz kerültünk. A húgom már volt nevelőszülőknél egy rövid ideig, de később visszatért az árvaházba. Örültem, amikor visszajött, még mindig felelősséget éreztem iránta. Megkönnyebbülten fedeztem fel, hogy együtt hagyjuk majd el az árvaházat.

Egyvalami azért nyugtalanított: miből fogunk megélni? Az emberek a kinti világban dolgoztak, hogy pénzt keressenek. Ki tanított meg engem dolgozni? Az árvaházban Gabriel kisasszony döntötte el mindennap, hogy mit vegyünk fel. Habár sosem volt több mint három ruhám, egyszer sem választhattam ki, hogy mit vegyek fel. Honnan is tudhatnám, mit válasszak? Nézhetek én ki jól egyáltalán?

Marie félt elindulni, de életünk forgatókönyvének következő fejezetét már megírták. Nyugtalanul búcsúztunk el árvaházbeli barátainktól. Elindultunk, hogy a való világban folytassuk további életünket. Nemsokára rájöttünk, hogy napjaink az árvaházban boldogok, sőt szinte kellemesek voltak - összehasonlítva azzal a rémálommal, ami hamarosan következett.

Többé már nem lehettünk biztosak abban, hogy lesz-e ennivalónk vagy ruhánk, amit felvegyünk. Az árvaház még Gabriel kisasszonnyal együtt is biztonságérzetet adott számunkra, és tudtuk, hogy tartozunk valahová. Most egyedül maradtunk.

(Részlet a ,,Dorie, a lány, akit senki sem szeretett" című könyvből.)