A levegő tüzet lehel,

Mindenki árnyékban delel.

Még a vad is odvába bújt,

Csendes, kihalt most minden út.

De ím, a kút felé siet

Egy asszony merni friss vizet.

Ő épp ilyen órát keres,

Mikor a kút s az út üres.

Az emberek tekintetét

Kerülni van oka elég,

Az élete vétkes, sivár,

Megveti az egész Sikár,

Meg az egész Samária,

Jobb volna tán meghalnia!…

Ni, ott a kútnál ül egy idegen!

– Ki lehet az, én Istenem! –

Lábán az aszú föld hamva, pora,

Látszik, hogy hosszú útnak vándora.

De nem sejti az asszony, hogy ki légyen,

Nem sejti, hogy lelki békéje lészen.

Talán egy vándorló írástudó:

A köntöse mutatja, hogy zsidó,

És ha zsidó, úgy hát ellenség!

Micsoda gonosz véletlenség,

Hogy ő, az emberkerülő,

Aki a kúthoz lopva jő,

Nemcsak hogy egy embert talált,

Hanem még hozzá Izráel fiát,

Ki az egész Samáriát

Megveti, gyűlöli mindhalálig!

De mily csoda: az idegen

Nem fordul el zord hidegen,

Sőt nyomba szóba áll vele:

„A vedredet merítsd tele

És adj – az Isten majd megfizet -

Adj nekem egy ital vizet.“

Az asszony nagy szemet mereszt:

Zsidó létedre, hogyan kéred ezt,

Én tőlem, földnek iszonyától,

Gyűlölt népnek lenézett asszonyától?“

Az idegen szemében fény ragyog.

„Ha tudnád te, hogy én ki vagyok!

És ha tudnád te a hívőknek részit,

Amit számukra az Isten készít:

Te kértél volna tőlem, nem hiszed?

És kaptál volna élő vizet!“

„Uram, az ajkad mit beszél?

Vödröd nincs, s a víz színe mély.

Jákób, ki már e vizet itta,

Meríteni azt még ő sem tudta

Vödör, s kötél nélkül, csak úgy marokkal,

S nem vagy te nála kisebb sokkal?!“

Ő szól: „Ki e vízből iszik,

Megint, hamar megszomjúhozik.

De oly vizem van énnekem,

Hogy meg nem szomjúhozik sosem

Ki abból iszik, sőt benseje

Élet vizének lesz buzgó kútfeje.“

Mohón kiált az asszony: „Jó, Uram!

Adj nékem is ilyen vizet, ha van.

De jó lesz majd, a nap hevén

Nem kell, hogy a kútra járjak én.

Megbújhatok házam falán belül

Vádló emberszemek elől!“

Amaz csupán annyit felel:

„Eredj, és hívd férjedet el!“

„… A férjemet? “ – az asszony kérdi

S azzal hozzáteszi keserű daccal: –

„Férjem nincs!“. „Nincsen? Hát igaz,

Öt férjed volt, s aki most van, nem az.“

Az asszony döbbenve tág szemet nyit,

Ki ez, hogy tudja titkait,

Az élete bűnét, sebét,

Mindazt, mi benne rút, sötét!

„Uram! – kiált –, próféta vagy tehát!

Választ a kérdésemre adj hát:

Mi e helyen imádkozunk,

Az Istennek itt áldozunk.

Zsidók hite szerint ellenben

Nincs szent hely, csak Jeruzsálemben.

Ó, mondd, kinek van igaza?

A szívnek hol van vigasza,

Melyért oly nagyon eped…

Ó, mondd, igaz vallás melyik?

Egy bűnös élet terheit

Lerakni hol lehet, ó, hol lehet?!“

Komoly, nagy válasz szól e szóra:

„Asszony, eljő, hidd el, az óra,

Mikor ki imádkozni vágyik,

Sem Jeruzsálem templomáig

Nem kell, hogy menjen,

S nem kell, hogy várjon, míg felérne

A Garazim hegy szent helyére,

Ahol Samaria népe áldoz,

Eljő az óra, s íme, most van,

Mikor nem fényes templomokban

Szólhat csak Isten-imádás.

Csak annyi kell: lélek és igazság,

Az egeket hogy általhassák,

S nyomukba szálljon az áldás.

Az Isten lélek, és ő azt kívánja,

Hogy minden lélek őt imádja,

Lélekben és igazságban tegye.“

Az asszony szól: „Ez akkor lesz, ugye,

Mikor, akit sóvárogva várunk,

Eljő a mi dicső Királyunk,

Minden népnek Messiása.

Ki a titkot mind megjelenti,

Fényét az éjszakába hinti,

Bűnös lelkünk életre menti,

S lesz minden szívnek gyógyulása.

Tudom, a Krisztus hogyha eljő,

Akkor eloszlik minden felhő,

Az üdvösség napja felragyog.“

Az idegen szól: „Eljött. Én vagyok!“

Ámen