http://www.youtube.com/watch?v=CyLaBbFextI&feature=player_embedded


Az Élet Vonata

Olvastam egy könyvet, ahol az életet egy vonatutazáshoz hasonlították.
Nagyon érdekes olvasmány.

Az Élet olyan, mint egy vonatutazás:
Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.
Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.
Sajnos a valóság más.
Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.
Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra.
Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.
Néhányan, azok közül akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást.
Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.
Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.
Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után...
Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket...
Lehetnek olyanok akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak.
Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon.
Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba.
De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.
Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni soha sem lehet.
Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat.
Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait...
Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre.
Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.
Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról aki közvetlen mellettünk foglal helyet.
Úgy érzem vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból... Azt hiszem, igen.
Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik...
Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé,
értékesebbé tenni.
Barátaim, tegyünk úgy hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást.
Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni maguk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.

Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok
Jó utazást!

Kellemes 7 végét mindenkinek !

/ I. /