Karmel hegy

„Tested fölött a fej olyan, mint a Karmel, fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel ékesítve” (Énekek éneke, 7. fejezet 6. vers).
A Szentírás nem véletlenül a női szépséggel veti össze azt a vízben gazdag, virágzó hegyvidéket, amely Izrael északnyugati részén, Haifa fölött terül el. Legmagasabb csúcsa ugyan csak 535 méter, ám tölgy- és fenyőerdői, a völgyekben megbúvó patakok és cserjék, a tavasszal virágzó rétek, a déli és nyugati, a Földközi tengerbe nyúló lejtőkön termô olajfaligetei és szőlőskertjei mégis varázslatossá és fenségessé teszik. Jesája próféta is a „Karmel díszét” (héberül Hadar hakarmel) említi (35. fejezet 2. vers), s ez a kifejezés mindmáig használatos.

Karmel hegy északi lejtője

ezen a lejtőn épült Haifa városa, A Karmel hegyén, a Szentírás szerint, számos fontos történelmi esemény zajlott le, ezek közül a legjelentôsebb Élijáhu (Illés) próféta személyéhez kötôdik. Élijáhu a gileádi Tisbi falvából jött ide, hogy a Mindenható küldetését teljesítse. Neve annyit tesz: az Örökkévaló az én Istenem. S valóban, a próféta egész élete az egyistenhit szolgálatában, a társadalmi igazság védelme érdekében állt. A Karmel délkeleti csúcsán mindmáig látható az a magaslat, ahol hajdan Élijáhu megküzdött a Báál-papokkal. (A közelében ma karmelita kolostor áll.

A Kármel Izrael északi részén elhelyezkedő tengerparti hegyvonulat, Haifa városától délre.

39 km hosszúságban és 8 km szélességben húzódik, a hegy lába Haifánál a Földközi-tengerig ér, keletről a Jezréel-völgy határolja.

Eredetileg ősi kánaáni kultuszhely. A Bibliában az Ószövetség elmondja a Kármel hegyén történt Illés próféta és a Baál papjai közti vetélkedés történetét, amely Illés és Isten csodatételével ér véget.. A történet helyének ma közismert neve Muhraka, ahol egy kármelita kápolna és oltár áll.

Illés (néha Éliás, héber אליהו, Elijahu, jelentése „Jahve az én istenem”) i. e. 9. századi izraeli próféta a judaizmusban, a kereszténységben és az iszlámban. Az Ószövetség, a Talmud, a Misna és a Korán is ír róla. Malakiás egyik jövendölése szerint az ő visszatérte fogja megelőzni a Messiás megérkezését.

Élete

Az izraeli Acháb király (Kr. e. 874-853) idején működött. A Királyok könyve szerint Tisbéből való, származásáról semmit nem tudunk, sem személyéről, sem Tisbe hollétéről nem maradt fenn történelmi dokumentum. Feltűnés nélkül jelenik meg a Királyok könyvében, amikor egy visszaélés kapcsán felszólal Acháb és felesége, a türoszi származású Jezabel ellen. A királyné ezután hajtóvadászatot indít a próféták ellen, Illés és társai a Kerit-patak völgyében találnak menedéket.

A szárazság miatt azonban előmerészkedik, és a föníciai Sarepta (bibliai Carefta, ma Sarafand, Libanon) városában egy özvegynél bujkál. Amikor Izraelben már reménytelenné válik az élelemhiány, Illés "párbajra" hívja Baál papjait Kármel-hegyére Szamária és Tirusz határán. A szükségben segítséget nyújtó Isten képével akarja meggyőzni Izrael népét, és valóban, Jahve tüzet küld áldozatára, majd esőt a száraz országra.

Jezabel királyné ezek után elüldözte az országból, a Sínai-félszigetre ment, ahol Mózeshez hasonlóan a hegyen találkozott Jahvéval. A Biblia ettől kezdve rengeteg szövegrészt hoz az életéről, amelyek később Jézus tetteiben és szavaiban térnek vissza. Visszatértekor Illés kiválasztotta utódát Elizeus személyében.

Illés a mennybe került, melyet Elizeus úgy meséli el, hogy "egy tüzes szekér, tüzes lovakkal […] forgószéllel" vitte fel az égbe.

Más ókori feljegyzések is megemlékeznek a hegyről. A Kr. e. 4. században élő Püthagorasz görög bölcs felkereste és imádkozott a hegyen. Tacitus római történetíró is járt itt, és elgondolkozott arról az Istenről, akit nem ábrázolnak, akiről nem készítenek szobrokat, mint a pogány istenekről.

A középkorban is éltek itt a világtól elfordult, elmélkedő remeték magányosan, vagy kisebb közösségben. Berthold de Limogés francia lovag a 12. században a Kármelen alapított egy szerzetesrendet, a Karmeliták rendjét. A rend a Szentföldön ma is működik, és a Kármel hegyi szent helyek gondozását látja el.

KARMELITÁK

A Kármelita Rend, Kármel-hegyi Miasszonyunk Rendje, vagy néha egyszerűen Kármel-hegy (latinul Ordo fratrum Beatæ Virginis Mariæ de monte Carmelo) a 12. században alapított katolikus szerzetesrend. Az 1185 után elhunyt Szent Bertold vezetésével alapították a Kármel-hegyen, amely a mai Izrael északi részén, Ciszjordániában helyezkedik el. A rend a hegyről kapta a nevét.

A rend karizmája, vagyis spirituális irányultsága, a szemlélődő imádság. A rend Szűz Mária különleges védelme alatt áll, ezért a Mária-kultusz a renden belül erős. Mint a legtöbb középkori eredetű rend esetében, a kármelitáknál is a férfiág az Első Rend (ők aktívak, illetve szemlélődők), a Második Rend a női ág (ők szemlélődők és kolostorokban élnek), a Harmadik Rend pedig a kármeliták körüli világiaké, akik házasodhatnak, de a liturgikus imagyakorlatokon és intézményeken keresztül kapcsolódnak a kármelitákhoz. Vannak egyéb ágak is, mint az aktív kármelita nővéreké.

Korai történetük

Szent Albert rendje 1226-ban kapott működéséhez pápai hozzájárulást, III. Honoriusztól. Miután egyre mélyültek a Nyugat és Kelet közti ellentétek, a kármeliták jobbnak látták, ha elhagyják eredeti otthonukat, és 1238-ban Ciprus szigetén, illetve Szicíliában telepedtek le.

A rend folytatta a terjeszkedést és nyugatabbra húzódást. 1240-ben már jelen voltak az angliai Kentben lévő Aylesfordban is, négy évvel később pedig Dél-Franciaországban is megjelentek. 1245-re számuk olyan nagyra nőtt, hogy megtartották első általános káptalanjukat. Aylesfordban Simon Stockot, az akkor 80 éves szerzetest választották meg a rend generálisának. A hagyomány szerint ő vette át a Kármelhegyi Boldogasszonytól a barna skapulárét. A katolikus egyház a szentek közé sorolta. Húszéves vezetése alatt a rend erősödött, különösen miután 1259-ben IX. Lajos francia király Párizs mellett kolostort alapított a számukra.

A rendi reformok kora

A 14. és 15. században a kármeliták, mint sok más kolostorokhoz kötődő rend, hanyatlásnak indultak és a reformok elkerülhetetlenné váltak. 1433 előtt Rennes-i Thomas Conecte hatására három kolostort – Wallis/Valais-ban, Toszkánában és Mantovában ért el a reform. Mantovában kongregációt alapítottak , amelyet IV. Jenő pápa a rendtől függetlennek nyilvánított. Jenő pápa 1431-ben és 1432-ben a kármeliták szabályzatában is módosításokat hagyott jóvá. 1459-ben II. Piusz pápa a generális belátására bízta a böjtök szabályozását. Az akkori generális, John Soreth, aki 1452-ben a kármelita nővérek rendjét alapította, a korai aszketikus életmódot próbálta visszaállítani, de ezt nem tudta keresztülvinni, mert 1471-ben Nantes-ban megmérgezték és meghalt.

Ávilai Szent Teréz, Peter Paul Rubens festménye (Ulm, 1615)

1476-ban IV. Szixtusz pápa egy bullában megalapította a kármeliták Harmadik Rendjét, amely 1635-ben kapott speciális szabályzatot (ezt 1678-ban módosították). A 16. században több rövidéletű reform történt, de mélyreható változás csak a század második felében történt, amikor Ávilai Szent Teréz és Keresztes Szent János megalapították a Sarutlan Kármelita Rendet.

A protestantizmus térnyerésétől való félelem addig nem ismert mértékű aszkétizmusra és odaadásra vezette a rendet. 1593-ra a sarutlan kármelitáknak már saját generálisuk volt és 1600-ra olyan nagyszámúvá váltak, hogy két – spanyol és olasz (vagy St. Elise) – kongregációra oszlottak. A Spanyolországon kívüli területek az olasz kongregációhoz tartoztak. Így egyidőben már négy kármelita generális volt: az observantinusoknak nevezett eredeti rendé, a mantovai független kongregációé és a sarutlan kármeliták két kongregációjáé.

Viták más rendekkel

A 17. század közepén a kármeliták virágkorukat élték. Éppen ebben az időszakban történt azonban, hogy vitákba keveredtek más rendekkel, elsősorban a jezsuitákkal. A támadások középpontjában a kármeliták eredethagyománya, illetve skapuláréjuk volt. A Jean Launoy képviselte Sorbonne a vitákban a jezsuiták oldalára állt.

Papebroch, az Acta Sanctorum bollandista szerkesztőjének támadására a kármelita Sebastian olyan hévvel válaszolt, hogy egy időre a bollandisták puszta léte is veszélybe került. 1696-ban Juan Tomás de Rocaberti, Valencia érseke, főinkvizítor rendeletet adott ki, amelyben megtiltotta a kármeliták és a jezsuiták közötti további civakodást. Két évvel később 1698. november 20-án maga XII. Ince pápa zárta le végleg az ügyet, amikor a kiközösítés terhe mellett megtiltotta a két rend közti vitát, a rendelkezést sértő műveket pedig indexre tették.

Modern történetük

A francia forradalom, a Német-római Birodalom szekularizációja és a vallásos rendek elleni intézkedések az olasz egyesülést követően nagy csapásokat jelentettek a kármeliták számára. A 19. század utolsó évtizedeire már csak 200 kármelita szerzetes maradt. A 20. század elején azonban az új vezetés és a politikai beavatkozások enyhülése a rend újjászületését hozták. A megmaradt rendtartományok újraalapították a megszűnteket, erősítették a rend teológiai felkészültséglét, különösen a párizsi Szent Albert Főiskola megalapításával.

2001-re a Kármel mintegy 2100 szerzetest számlált 25 tartományban, 700 szerzetes nővért 70 kolostorban és 13 kongregációt és intézetet.

A Kármeliták Magyarországon

Címerük a jelmondattal: Zelo zelatus sum pro Domino Deo exercituum (Buzgón buzgólkodtam az Úrért, a seregek Istenéért)

Nagy Lajos király édesanyjának gyóntatói kármeliták voltak. A rendet a király telepítette le Magyarországon. Budán az egykor Taschentalnak nevezett részen, a mai Kapás-Csapiáros-Erőd utcák által határolt területen, Benda Judit régész talált rá a megmaradt falakra.

A Három Mária, vagy más néven Irgalmasság anyja tiszteletére szentelt rendház alapítását 1372. július 28-án kelt levelében rendelte el XI. Gergely pápa. A budai kolostoron kívül a középkorban csupán három másik kolostoruk volt: Eperjesen (1388 táján alapították a Szentháromság tiszteletére), Pécsett (1372-ben alapította Vilmos püspök Szent László tiszteletére, de a kolostor csak 1436-tól volt lakható) és Privigyén (a husziták elől menekülő szerzetesek 1426-ban kapták meg az addigra elhagyott bencés apátság épületeit).

Budán a ferencesek Szent János templomának romjaira a török időkben mecsetet építettek, amely Buda 1686-os ostromakor dőlt romba. A telket 1693-ban adták át a Kármelitáknak, akik templomuk alapkövét 1725-ben rakták le, amelynek építése 1736-ra fejeződött be, de csupán 1763-ban került sor a felszentelésére. II. József azonban 1784-ben a rendet feloszlatta. 1786-os budai látogatásának alkalmával személyesen intézkedett arról, hogy színházat alakítsanak ki a karmelita templomból az 1784-ben Budára telepített központi kormányhivatalok tisztviselői karának szórakoztatására. A Karmeliták templomának átalakításához Kempelen Farkas készítette a terveket.

1697-ben Szelepcsényi György esztergomi érsek támogatásával sarutlan kármelita atyák telepedtek le Győrött, templomukat a rendbeli laikus testvér, Witwer Márton tervei alapján 1716-25 között építtették.

Bővebben: Karmelita templom (Győr)