Hé cimbora! Ahogy elnézlek, te alaposan magadba zuhantál itt a padon. Ok, van nálam valahol egy zsepi… vagy nincs. Pedig úgy emlékeztem…

Elmondod, hogy mi történt? Várj, kitalálom! Csak nem áhítatot tartottál, és rosszul sikerült? Katyvasz volt? Közbekotyogtak? Kiigazítottak? Vagy valaki négyszemközt kioktatott? Vagy nem az áhítatról van szó? Nem tudtál válaszolni egy rázós kérdésre? Valaki meglökdösött, vagy bántott szórólapozás közben? Utcán prédikáltál és egy kötekedő alak mindent összekuszált? Vagy csak szimplán nem jött össze valami? Elfelejtetted? Elkéstél? Mindegy is. A lényeg, hogy kudarc ért, és most legszívesebben magad mögött hagynád az egész missziósdit.

Van egy jó hírem, és egy rossz: Nem vagy olyan tehetséges, mint gondolnád.

Ok és mi a jó hír?

Evangelizálás táblával

Nem mindig lelkesen jövünk haza.

Nos, a fenti kijelentést veheted rossz- és jó hírként is. Ha főállású szolgálatról álmodozol, vagy már fejest is ugrottál bele, valószínűleg reméled, hogy valamiféle tehetség – nevezhetjük kegyesebben „ajándéknak” – ott lapul benned. Reméled, hogy egy picit jobban csinálod a dolgokat, vagy képes volnál rá, mint jópáran, akik már ott vannak a szolgálat frontvonalában. Ha kudarc ér, akkor pedig az erősödik meg benned, hogy semmi tehetséged/ajándékod nincs, és fontolgatod, hogy feladod az egészet. Azért gondolom ezt, mert magamból, saját zsigeri reakcióimból (vagy korábbi meggyőződésemből és bizonytalanságomból) indultam ki.

Jó hír: Nem a veled született tehetség miatt vagy itt.

Először is hadd figyelmeztesselek: Isten gyakran örömét leli abban, hogy olyanokat hív el komoly szolgálatra, akikről természetes adottságaik alapján nem is gondoltuk volna. Az elhívás és a tehetség két különböző dolog, nem kell, hogy egybevágjon.

Másrészt a világ általában túlértékeli a tehetséget, mint olyat. Én a magam részéről arról sem vagyok meggyőződve, hogy valóban létezik ilyesmi, és ha létezik is, valószínűleg sokkal kisebb a jelentősége, mint azt a legtöbben gondolnák.

Mikor valaki természetes bájjal, őszinte lelkesedéssel, választékos beszéddel lép fel, és „elvarázsolja” a gyülekezetet, vagy közönséget (lelkész, vagy stand-upos), valójában lelki alkatáról, neveltetéséről, hozzáállásáról van szó. Egyik sem döntő jelentőségű abban, hogy a szolgálatban hová juthat el valaki, bár kezdetnek kétség kívül nem rossz.

Bennünk azonban kialakulhat egy hamis elvárás, hogy mivel voltak sikerélményeink, és jól éreztük magunkat egy szolgálatban, ebből következik, hogy nyilván van tehetségünk/ajándékunk, amelynek működnie kell ezután is. Ha mégis kudarc-élmény ér, abból arra következtetünk, hogy első alkalommal becsaptuk magunkat és környezetünket (jobb esetben), vagy a mostani esetben a kritikusok nem értik meg döntő jelentőségű szolgálatunkat, briliáns adottságainkat (rosszabb esetben).

Pedig a magyarázat ennél egyszerűbb.

Mit jelent a tehetség?

Egy tudományos kutatás során „brit tudósok” hegedű szakos zeneakadémiai növendékekről, kérdezték meg először tanáraikat, hogy milyen jövőt jósolnak nekik. Egy részükre a tanárok úgy tekintettek, mint leendő ügyes hegedűsökre, másokra úgy, mint kiemelkedő művészekre, ismét másokra pedig úgy, mint a jövő nemzetközi sztárjaira.

Ezután megkérdezték a diákokat is, hogy körülbelül hány órát gyakorolhattak életük során attól a pillanattól kezdve, ahogy először vettek hangszert a kezükbe. A különbség itt lett nyilvánvaló. A legkiemelkedőbb „tehetségek” ugyanis kb tízezer órát számoltak össze, a többiek pedig fokozatosan jóval kevesebbet.

Nem elsőre voltak zsenik tehát, csupán nagyon-nagyon sokat gyakoroltak. Ez a bizonyos tízezer óra a kutatás nyomán tehát a kiemelkedő eredmények egyik jelképes mérföldkövévé vált. Szeretnél briliáns szakács lenni? Tölts el tízezer órát főzéssel!

A dolog azonban még itt is sántít egy kicsit. Egy buszsofőr bizonyára vezetett már tízezer órát, mégsem lett Dakar-győztes. A konyhásnéni valószínűleg eltöltött már tízezer órát a konyhában, mégsem döngöli a sárba Gordon Ramsey-t. A kiemelkedő „tehetségek” ugyanis tízezer órában folyamatosan a határaikat feszegették egy bizonyos cél érdekében. Azzal kísérleteztek, amit nem tudtak. Ha úgy tetszik, napról napra kudarcot vallottak. A hátuk mögött talán nyolcezer órányi kudarc és kétezer órányi siker van, és az összesen tízezer órányi fejlődés.

A zongorista megtehetné, hogy napi négy órában a szamárindulót játssza, vagy a Für Elize-t, amit tízévesen megtanult. A testépítők is megtehetik, hogy minden nap ugyanazzal a súllyal edzenek. Csakhogy ebben az esetben nincs fejlődés. Így aztán a testépítők megtanulták elfogadni, és talán meg is szerették a kínlódást, a fájdalmat, a túlterhelést. A jó zongorista már el sem keseredik, amikor százszor kell eljátszania ugyanazt a nyavalyás két ütemet. Egy mesterszakács is keresi az újabb és újabb kihívásokat, és nem fogadja el, ha valami nem lett tökéletes.

Most jön az istenkáromlás: Neked is fejlődnöd kell a szolgálatban.

Tanulnod, növekedned kell, kudarcokat, kritikákat átélned. A szolgálatot is tanulni kell, az elhívás és a kegyelmi ajándék önmagában nem lesz eredményes. Egy lelkész pl. megteheti, hogy vasárnap prédikál, és a parókián tart hittant a saját gyerekeinek, meg a gondnok úr két keresztlányának. Mindkét feladatról tudja már, hogy hogyan csinálja. Azonban a gyülekezete nem fog fejlődni.

A szakirodalom ezt úgy mondja: „ki kell lépnie a komfortzónájából”, ki kell mennie azok közé, akik ott vannak a környezetében, de nem fogják áhítattal hallgatni. Megszervezni a hittant, és megtartani azoknak a gyerekeknek, akik még nem láttak Bibliát életükben. Beszélgetni azokkal, akik még sosem voltak a gyülekezetben. Kitenni magát annak, hogy kérdések úgy érjék, mint egy jegesvödör, hogy kristálytiszta érvelését durván félbeszakítsák, hogy megrázó helyzetekkel találkozzon… Prédikálnia kell olyan igékről, amelyekről el is felejtette, hogy a Bibliában vannak, és meg kell kapnia miattuk a kritikát. Így fog fejlődni először ő, aztán a gyülekezet.

Ugyanez pedig igaz más szolgálatokra is. Fájdalmas módon ki kell tolni a határainkat tízezer órában, sőt, egy életen át.

„De hát az apostolok nem kaptak formális képzést…!” Hogyne. Írástudatlan, iskolázatlan emberek voltak (ApCsel 4:13), viszont három évet töltöttek Jézussal. Mernéd azt mondani, hogy három éven keresztül napi 24 órában nem tolták ki folyamatosan a saját határaikat? Démonok, leprások, bűnösök, vihar, ötezer ember… Szerinted hogy érezték magukat, amikor Jézus ilyeneket mondott, hogy „Távozz tőlem Sátán”, vagy „Ó hitetlen és elfajzott nemzedék”…? Ez is a kiképzés része volt. Micsoda kudarc, micsoda lecke!

Figyeld meg, hogy nem azt mondtam: a szolgálathoz teológiát kell végezni, mint ahogy azt sem mondtam, hogy nem kell. Akár végeztél vagy fogsz végezni ilyet, akár nem, a szolgálatot tanulnod kell úgy, hogy folyamatosan elhagyod a komfortzónádat és tolod ki a saját határaidat, elviseled és hasznosítod a kudarcokat és a sikereket. Persze, hogy van kegyelmi ajándékod, meg elhívásod! Azonban Pál apostol arra is figyelmeztet, hogy azokat nem szabad elhanyagolni, föl kell gerjeszteni. (1Timóteus 4:14, és 2Timóteus 1:6)

Rembrandt Jézus a viharban

Rembrandt: Krisztus a viharban a Galileai-tengeren

Kezdd újra! Fejlődj!

Várj, a táskámat még nem néztem meg… És íme: kicsit gyűrött, de tiszta.

Hidd el, néha mindannyian ülünk itt a padon magunkba roskadva, és gondolkodunk egy pillanatig azon, hogy milyen lenne egy távoli tanyán élni az életünket a családunkkal, egy keverék kutyus és tehenek társaságában. Valószínűleg nyugalmasabb, ha leszámítjuk, hogy Isten itt akar látni minket a szolgálatban. Ezen a helyen azonban a kudarc-élményeket nem fogjuk elkerülni. Fejlődni fogunk általa. Te most hatalmasat fejlődsz. Már csak egy dolgot kell megtenned ezért. Újra nekimenni ugyanannak a feladatnak, de most egy kicsit másképp, tanulni minden jó és rossz dobásból. Megteszed?